Szólni kellene Jókainak, hogy nem jön be Tóth Krisztinának!

Mint ismeretes, egy Tóth Krisztina nevű "nőíró" vagy "költőnő" kifejtette, hogy szerinte ki kellene venni Jókai Mór Az arany ember című könyvét az iskolai kötelező olvasmányok közül. Ez a javaslat hatalmas érzelmeket kavart: ha jól értem a költőnő szavait, valaki még arra az akcionista irodalmi kritikára is ragadtatta magát, hogy kutyaürüléket gyömöszölt a művésznő postaládájába. Önmagában egy, a jelentéktelen liberális magyar irodalmi közélet egy jelentéktelen szerzőjének véleménye teljesen érdektelen lenne bármiben is – ezt próbálom is mindenkinek elmagyarázni –, de ezek az emberek és ez a közeg kulturális minisztert szokott adni, ha a liberálisok vannak kormányon, és ez már veszélyessé teszi az általuk képviselt nézeteket. Különösen annak fényében, hogy ez a csapat semmit nem ért meg a magyar történelemből és művészetből, csak gyűlöli azt.

Miután tragikus változások következnek be a vérkémiámban, ha kortárs magyar irodalmat olvasok, ezért orvosi okokból idáig nem volt szerencsém találkozni Tóth Krisztina művészetével. De ha az ember el akar küldeni egy alanyi költőt oda, ahová való, illik a művészetéből is befogadni egy adagot. Ebből kifolyólag elolvastam az illető hölgy három versét és egy novelláját. Én nem is gondoltam, hogy ennyire kemény dolog ez a kultúrharc. Éreztem, ahogy a liberális irodalmi kánon plutóniuma átjárja a testem és elkezdek vért hányni. Érdekes az, hogy Tóth Krisztina még csak nem is tehetségtelen a szavak, a jelenlegi magyar köznyelv használatában. Az arányérzék, a saját jelentőségének helyén kezelése hiányzik belőle teljesen, mint nemzedékének szinte minden tagjából. Ő van a világa közepén és senki és semmi más. Az immár klasszikussá lett tévedés áldozata ő is, amely a művészt és az őt kínzó lelki defektusokat helyezi a világ középpontjába, normálisként definiálva például a kamaszkori identitásproblémák kirívóan szerencsétlenül sikerült feldolgozását.

Régen, a boldogabb időkben a könyveknek voltak szerzői, manapság a szerzőknek vannak könyvei. Nem a szerzők szellemi teljesítményeit kapjuk meg bekötve, előszóval és fülszöveggel, hanem magát a nagybetűs Szerzőt, akinek a világában csak azért létezik olvasó, mert az szükségeltetik a szerzői nagyság megéléséhez. Liberális felebarátaink nagy újítása az volt, hogy teljesen felhagytak a saját berkeikben az őszinte beszéddel: aki ideológiailag megfelelőt ír, az megkapja a közeg ájult kritikáját, semmiféle külső minőségellenőrzés nem igényeltetik. Ennél még a szocialista realizmus is őszintébb volt saját magával. Talán Zelk Zoltánról mesélik azt az anekdotát, hogy amikor megkapta valamelyik alkotóház társalgójában véleményezésre az egyik, egyébként szintén tehetséges költőtársa friss művét, azt az első versszak elolvasása után dicsérni kezdte, majd a második után már egyenesen extázisba került. Érezte azonban, hogy ez így nem lesz jó, mert ezen az úton nincs tovább, ezért a harmadik versszakkal kapcsolatban azt volt kénytelen megjegyezni: "Lehetne rosszabb!" Ha nem volna világos, a költő ez utóbbi mondatával azt fejezte ki, hogy túl jó költőtársa műve, ami neki teljesen érthető emberi okból nem esik jól, de öniróniával is rendelkező, vagyis önreflexív emberi lényként ezt úgy ki tudja fejezni, hogy azon jól szórakozzon az értő közönség.

Ez az őszinteség teljesen kiveszett a poszt-posztmodern művészetből, ezek a "művészek" azzal álcázzák a saját maguk számára is a valódi alkotásra való képtelenségüket, hogy ők nem is akarnak olyan műveket létrehozni, mint nagy eleik. Az fel sem merül bennük, hogy nem is lennének képesek rá. Tóth Krisztina és az összes hasonszőrű teljesen komolyan azt hiszi, hogy ő meghaladta Mikszáthot, Jókait, bárkit, aki előtte élt és vele ért csúcsra az emberi alkotóművészet. Ezeknek nem kell semmi merészség és ambíció, hogy Kosztolányi után nekiálljanak verset faragni. Úgy tudják, megy az nekik egyből, hiszen "objektív" mércéjük szerint minden műalkotás azonos értékű, különösen akkor, ha ők vagy valamelyik haverjuk az elkövető. A mi szempontunkból meg teljesen mindegy, hogy erről az aprócska hibáról van-e tudomásuk, megbeszélték-e ezt egymás között, a terápián elmondták-e a pszichiáternek, vagy már eleve csak egy nagy összeesküvés az egész a pénzért. Ez az egész úgy szánalmas, ahogy van.

Tóth Krisztina és szigorúan művészetmentes társai ugyanis azt hiszik – mint minden hülye –, hogy velük kezdődött a világ. Nem óriások vállán állnak, hanem ők az óriások, akik már felérnek az égig. Nemcsak velük kezdődött minden, hanem velük is ér véget, Tóth Krisztina után már nem lehet verset írni, minden, amit versben elmondható, tartalmilag és formailag már megvan, hála a költőnőnek. A többi szart (ahogy észrevettem a költőnő vonzódik a csúnya szavakhoz, mert ugye ő trendi) meg felejtsük el. Az irodalomoktatás a kultúránk történetének, fejlődésének bemutatása, sok kiváló alkotó kimarad belőle és bizony némelykor becsúszik a középszer, még akkor is, ha az ideológiai nyomásoktól eltekintünk. De egységes egész, a mi történetünk. A nyugati divatot mindenkor lelkesen követő, tehetségtelen fűzfapoétáink pedig most elérkezettnek látják az időt arra, hogy elkezdjék a magyar kultúra folytonosságát is felszámolni.

Sok olyan könyv van, amely hatalmas értéket képvisel, de nehezen olvasható. De nem azért nehezen olvasható, mert rosszul van megírva, hanem azért, mert a mai olvasó nem tanult meg olyan mélységben és elszántsággal olvasni, ahogy az a valódi tudás megszerzéséhez szükséges lenne. A tudás megszerzése nem a könnyen olvasható és a liberális ideológia aktuális állapotát tükröző szövegek fogyasztásával érhető el, hanem a kultúratörténetünk megismerésével és az ehhez szükséges készségek elsajátításával. A kultúrához sem vezet királyi út, az olvasás nem mindig olyan könnyű, mint az érintőképernyő piszkálása. Az pedig a létező legnagyobb ostobaság, amikor látványosan boldogtalan (művész)nők akarják megmondani a többi nőnek, hogy miként lehetnek ideológiailag kifogástalanul boldogtalanok. Ezek a lelki szinglik egyetlen olyan női döntést sem viselnek el, amelyben az emberi boldogság mennyisége növekszik, amelynek következtében bárki is jobban érzi magát. A liberális nő, az egyenlőség fennkölt eszméjének megfelelően nem tűrheti még az irodalmi alakként sem azt a nőt, aki boldoggá próbál tenni valakit.

Csak annyi a dolgunk, hogy ne vegyünk tudomást róluk. A normalitás szempontjából lényegtelenek.

(És elnézést kérek Jókai Mórtól, hogy ebben a kontextusban vagyok kénytelen leírni a nevét.)