Szomorú vasárnap – Ha a profi futballt meg kell szüntetni az alacsony nézőszám miatt, akkor mit csináljunk az ellenzékkel?

A legenda szerint, a 90-es évek elején volt egy házibuli a XII. kerületben, de a házigazda elfelejtette megmondani a meghívottaknak, hogy a létszám véges, akik így további embereket hívtak meg. Végül vagy több százan összejöttek, be se fértek a kertbe, és a rendőrségnek kellett feloszlatnia őket. Valamiért ez jutott eszünkbe a Szabad Sajtó útján összegyűlt csoportot látva. Kellemes nyári meleg és szikrázó napsütés fogadta a tüntetőket, ennek ellenére elég szerény számban verődtek össze. A kora délutáni eső – úgy tűnik – tökéletes kifogást biztosított a halálosan elégedetlen millióknak arra, hogy most mégse menjenek ki elsöpörni a kormányt. Így aztán a nagyjából ötször ennyi emberre kalibrált hangosítás zaja is fáradtan pattogott a Kossuth Lajos utca homlokzatai között.

VÉSEY KOVÁCS LÁSZLÓ, AMBRÓZY ÁRON – PestiSrácok.hu

Érkezésünkkor éppen Porcsin Zsolt beszéde alatt próbált úgy tenni a tömeg, mintha jól viselné a közkinccsé tett, saját szomorúságát. Tulajdonképpen az egész délutánt ezzel a savanyúsággal adták elő a művészek, de becsületükre legyen mondva, hogy a szerepeket azért leosztották, és próbáltak is megfelelni nekik. Legalábbis Porcsin és az őt követő Hajdu Nóra kivételével, aki amúgy állítólag az Együtt alelnöke. Persze attól, hogy nem tudjuk, mit csinált eddig vagy mit tud, még simán lehet tényleg az. Annak ellenére, hogy elég karakteres hangszínnel áldotta meg a Jóisten, és a kiabálása közben kicsit aggódtunk a Klotild palota ablakaiért, végülis benne égett a leghevesebb kormányváltó tűz.

Hívószavaik: Tömeg, Erő, Hatalom, Szexi ellenzék. (fotó: Horváth Péter Gyula / PestiSrácok.hu)

Volt ott putyinozás, keletezés, apokaliptikus látomások, magányos és kitaszított Magyarország, szabad sajtó nélkül haldokló demokrácia és persze a legfőbb baj: nincs szabadság és egyenlőség. Mondjuk, amikor először lett, abba kétmillióan belehaltak Franciaországban, de biztos nem az elmélettel van a baj, amit az is bizonyít, hogy később még többen haltak bele ugyanebbe az elméletbe. Hajdu Nóra kijelentette, hogy Orbánt nem fogják leváltani, ő már csak megbukhat. Érthető ez a magabiztosság, hiszen 1 százaléka már van hozzá az Együttnek, feltéve, hogy a hibahatár nem torzít túl sokat. Végül a politikusasszony új programot hirdetett a „romokban álló” Magyarország felépítésére. Az előző program bizonyára sikeresen zárult, ezért volt itt az ideje újat hirdetni.

Szerencsére a hervasztóan erőltetett slam poetry, a vers mindegy kinek sem maradt ki a kínálatból, amely köztudottan a tömeg erejét adó újlipótvárosi nyugdíjasok kedvenc műfaja. Olyan ez, mint a szigorlaton a beugró kérdés vagy az amerikai különlegeseknél a traktorgumi-cipelés: aki nem bírja, az nem odavaló. Aki nem bírja a slam poetryt, az igazából nem is akar ellenzéki tüntető lenni.

A slam poetry megvolt a nyugdíjasoknak, jöhet a számítógépkurzus és a közösségimédia-oktatás. (fotó: Horváth Péter Gyula / PestiSrácok.hu)

Kedves gyerekek, megjöttek a bohócok!

Lukácsi Katalin fellépésénél némi zavart éreztünk a rendszerben, hiszen ő öltözött porondmesternek, viszont a porondmesteri teendőket a slam poetry-bajnok fellépő látta el. Lukácsi ugyanazt a tudálékos, önmagát jószándékúnak álcázó, ám a gyerekeket megkeseredetten utáló tanító néni karaktert hozta, amelyet mindig. Egyetlen újszerű gondolatával gyakorlatilag meghirdette a politikai merkantilizmust, miszerint azokat az újságokat kell vásárolni, amelyeket ők támogatnak, és azokat kell támogatni, amelyeket ők vásárolnak. A szervezők tehát leginkább fogyasztói tömegként tekintettek arra a néhány száz fős gyülekezetre, amely a Szabad sajtó útja 5-től a Szabad sajtó útja 5-ig szellősen megtöltötte az úttestet. Már amikor nem sima pénzfaként tekintettek rá, hiszen a többi szónok ennél sokkal szikárabban, naturalistábban fejezte ki, hogy „adjatok pénzt”.

A törpe bejelentette a pódiummestert, az oroszlánra viszont hiába vártunk. (fotó: Horváth Péter Gyula / PestiSrácok.hu)

Lukácsi beszédét igazából Vágó Gábor és Karácsony Gergely fellépése helyezte érthető kontextusba – erre utaltunk az elején azzal, hogy leosztották a szerepeket. Számunkra is akkor vált világossá, hogy ők a bohócok: Vágó Gábor a vidám bohóc, Karácsony Gergely a szomorú bohóc, Lukácsi Katalin pedig az ijesztő bohóc. A dramaturgia is kiváló volt. Miután a gyerekek kellőképpen megrettentek a kimeresztett szemektől, az arcba mászós hangnemtől és a rámenős tónustól, jöhet Karácsony. Szervusztok, kedves barátaim – kérdezte bizonytalan hangon a Párbeszéd miniszterelnök-jelöltje, és nem volt jóérzésű ember, aki ne sajnálta volna meg. Még a remény csírája nélkül, megszokásból kijött hallgatóságnál is enerváltabb tudott lenni, végig arra gondoltunk, miért nem mentünk inkább a telekre. A beszéde vége felé elkezdett megágyazni a vidám bohócnak, amikor komikus szálat szőtt az előadásába. A prímszámként viselkedő (tehát csak önmagával és egyel osztható) LMP-ből elszármazott mikropártokat csak annyira lehet komolyan venni, függetlenül a választási rendszerektől, mint a vizes vébén a menekültválogatottat, Karácsony azonban azt követelte az összeadva körülbelül 3 százaléknyi választópolgáron tenyerelő ellenzéki mikropártok részéről, hogy a kormány most azonnal vegye komolyan őket. Talán még mérgesen toppantott is egyet közben.

Istenem, miért büntetsz engem?! (fotó: Horváth Péter Gyula / PestiSrácok.hu)

Ilyen kiváló felvezetéssel léphetett a színpadra Vágó Gábor, aki gyakrabban mutat fel új szervezetet, mint új mondanivalót. Most éppen a Korrupció Ellenes Szövetséget (KELLESZ) képviselte, de mi azért szeretjük igazán, mert minden szónoklatában ott bujkál a nevetés a hangjában. Ez a lendület viszont most csak rövidke ideig tartott ki, amikor a baloldali ellenzék céltalanságát és eredménytelenségét az egész országra próbálta kivetíteni, akkor már ő is erőst elkomorodott. Innentől már csak arra volt ereje, hogy egészen nyíltan pénzt kunyeráljon ő is, továbbá harmadrangú indexes blog színvonalán felsorolja az Orbán-kormány bűneit.

Mit mondana Szent István, ha itt lenne

Az ünnepre való tekintettel, természetesen visszatérő motívum volt a szónokok részéről, hogy mire gondolt Szent István, a költő. A nyugati orientációt és a vendégek befogadásáról szóló, alaposan félremagyarázott intelmet szívesen idézték, azt azonban kifelejtették, hogy a déli határon ütközőzónát kell kialakítani a folyamatos veszély elhárítására, a hatalomra törő belföldi ellenséget pedig fel kell négyelni. A szentistváni világban egyébként a hasonló összejövetelek lényegtelen, veszélytelen, mégis kíméletlenül levert pogánylázadásként vonultak be a magyar történelem ritkábban forgatott lapjaira.

Minőség és megbízhatóság (fotó: PS)

A meglehetősen eseménytelen kis rendezvényen ugyan utóbb már a vidám bohóc is a könnyeit nyelte, azért volt néhány vidám pillanat. Az egyik lelkes hívő a címlapján Orbán Viktort pajeszos zsidóként gúnyoló Magyar Narancsot lengetett, aminek a hátoldalára viszont HVG-t ragasztott, amivel új minőséget vitt a szabad sajtóért vívott harcba. A 29 fokban pulóvert, esetleg a pulóver fölött még kabátot is viselő haladó gondolkodókat mi sem egészen tudtuk hova tenni, de reméljük, ezzel nem az orbáni diktatúra hideg leheletére akartak utalni. Ennél még mi is több kreativitást nézünk ki belőlük. Számtalan módon eltölthettük volna hasznosabban ezt az órácskát, de ha már így alakult, a Himnusz gondosan kiválasztott, régebbi, lassú, szenvedő változatának hangjaira távoztunk, zsebünkben a szégyentelenül rossz minőségű, csaknem olvashatatlan matricával, amely az aznapi tüntetésre hívta az aznapi tüntetés résztvevőit.

Fotók: Horváth Péter Gyula / PestiSrácok.hu