Pesti Srácok

Térdelj nyugat, mert nálatok tényleg fenyeget a rasszizmus!

Térdelj nyugat, mert nálatok tényleg fenyeget a rasszizmus!

Eddig azt hittem, hogy a térdelés kultúráját csak és kizárólag az a bűntudat tartja mesterséges köldökzsinóron, amit az egykori gyarmattartó társadalmak ma élő csoportjai éreznek őseik cselekedetei miatt. Tényleg nehéz lehet szembesülni az izgalmas családfakutatások során azzal, hogy az ük-ükapuka Afrikában vagy az ázsiai szigetvilág valamelyik kicsiny szegletében térdre kényszerítette, rosszabb esetben legyilkolta a bennszülötteket. Könnyfakasztó és borzalmas érzés azt olvasni, hogy a dédipapa rabszolgákat tartott. Ám a foci-Eb-t végig követve és látva azt, hogy a Wembleyben az angolok kifütyülik más nemzetek himnuszát, majd a saját fekete játékosaikat rasszista rigmusokkal gyalázzák, amikor nem megy a foci, rá kellett ébrednem arra, hogy a térdelés bizony a jelennek (is) szól. Sokat kell még térdepelni nyugaton az ott felerősödő rasszizmus miatt.

A döntő után a híreket olvasva végleg „megvilágosodtam”: az úgynevezett nyugati nyitottság álom csupán, a tolerancia rég nem arról szól, amiről kellene. A multikulturális társadalmak hirdetői álszentek, hisz a rasszizmus (és az antiszemitizmus is) sokkal nagyobb tehertétel ott, mint nálunk, Közép-Európában, ahová előszeretettel mutogatnak. Elfogadás, nyitottság, tolerancia, érzékenység, tisztelet – ugyan! Milyen angolok azok az angolok, akik tapsolnak a térdelésnél, majd kifütyülik a dán himnuszt, elverik az olasz – nekik digó – szurkolókat, majd halálosan megfenyegetnek olyan színesbőrű játékosokat, akik kihagyták a tizenegyeseket? Szerencsétlenek, hisz még a maguk 18 évével szinte gyermekek, most meg azzal kell szembenézniük, hogy rasszista módon „lemajmozzák” őket a saját szurkolóik a közösségi oldalakon.

Csak a focistákat tudom sajnálni. Nem térdelek le, de szívből együttérzek velük, nem rakom ki a BLM-feliratot, de innen is kiállok mellettük és szolidaritásomat fejezem ki. Veletek vagyok, meghurcolt fekete angol focisták – még akkor is, ha nem szurkoltam nektek!

A nyugati tolerancia ma már szelektíven tolerál

PestiSracok facebook image

Miért kell letérdelnie egy egész focicsapatnak a BLM mozgalom akarata előtt? Miért éri a rasszizmus vádja azokat a válogatottakat, akik nem térdepelnek? Ha nem értek egyet a „haladó” és trendi csoportok véleményével, legújabb ügyeikkel, céljaikkal, akkor tényleg kirekesztő lennék? A válasz kulcsa a tolerancia szóban keresendő, amelyet elkoboztak és politikai pörölyként használnak a baloldalra átlavírozott ma élő liberálisok. Vagy ahogy pontosan neveznünk kellene őket: a progresszívok.

Ha nem értesz egyet velünk, akkor kirekesztő, intoleráns alak vagy – egyszerűsödik végül le az ítélet mindenkivel szemben, aki nem követi ezen progresszív csoportok nézeteit. Homofób, xenofób, rasszista, soviniszta, gyűlölködő, no meg persze nőgyűlölő – röpködnek a jelzők minden ok nélkül. Nem túl hízelgő!

A „nagy” francia forradalom óta igyekeznek a korlátlan szabadság megnyilvánulásának lehetőségében az emberek között egyenlőségjelet tenni a haladárok. Egyenlőség és szabadság: fából vaskarika ugyan, de így születtek meg azok a mesterséges identitáscsoportok, amelyekért (pontosabban: amelyek szabadságáért) küzdeni lehet és kell is. A küzdelem maga a progresszió. Ha nincs már proletáriátus, ami áldozata a történelemnek, így küzdeni kellett érte, akkor teremtsünk új osztályokat – szól ma a baloldal parancsa. Olyanokat kell kijelölni, akikért lehet mobilizálni a tömegeket, akikért harcolni erkölcsi kötelesség. Akkor is, ha azok a társadalmi csoportok nem kérnek a baloldali harcokból. Ahogy a munkásosztályok sem kértek a kommunizmusból, még nem erőszakolták rájuk, úgy a mostani mesterséges identitáscsoportok nagy része sem kér az osztályharcból. Ahogy az effajta toleranciából sem.

A tolerancia latin eredetű kifejezés, amely évszázadokon át elsősorban a mások meggyőződésével szembeni TÜRELMET jelentette. Megtűrni és elfogadni valamit, még ha másként vagy ellentétesen, esetleg negatívan is ítélem meg. Nem bántom akkor sem, ha nem értek vele egyet – ez a valódi tolerancia.

A progresszív csoportok azonban ellopták és átértelmezték a kifejezést. Szerintük ugyanis az a toleráns, aki nem „csupán” elfogadja a céljaikat, hanem egyet is ért velük. Sőt, kötelező is egyetérteni velük. Kötelező letérdelni, mert az olyan toleráns. Kötelező kitenni a BLM-zászlókat, mert ha nem, akkor intoleráns vagy – csavarodik össze nevetségesen a progresszív érvelés.

Ma csupa olyan emberrel kell együtt élnünk, akik a miénktől gyökeresen eltérő, vagy éppen ellentétes világnézettel és meggyőződéssel teszik dolgukat. Joggal várjuk el egymástól, hogy toleránsak legyünk a másik véleményével szemben. Ám a progresszív csoportok átértelmezték és ezzel birtokba is vették a tolerancia szó jelentését, hisz abban a másodpercben, amikor nem értek egyet egy progresszív ügy céljával, meghozzák az ítéletet: kirekesztő és intoleráns leszek. Ezért kell letérdelni a BLM mozgalom előtt.

BLM, vagy amit akartok

A progresszív agresszió ma számtalan szürreális eseményt hív életre. Ilyen a Black Lives Matter (A fekete életek számítanak) mozgalom, amely az antirasszizmust hirdeti, a különböző bőrszínek közti egyenlőségre hívja fel a figyelmet, illetve bűntudatot ébreszt és tovább mélyíti azt a társadalmi törésvonalat, amit inkább be kellene temetni végre. No meg szobrokat dönt és valóban szürreális módon számon kéri a jelen értékrendjét a múlton. Ami egyben nonszensz is.

Minden „fehér embernek” – függetlenül nemzetétől, történelmétől, múltjától és felmenőjétől – le kell térdelnie, majd bocsánatot kérnie azért, mert a nyugaton élők felmenői gyalázatos módon bántak a színesbőrűekkel. A focistáknak és a Formula–1-es versenyzőknek is térdepelniük kell, ahogy az összes nagy multicégnek örömmel reagálni és támogatnia a mozgalmat, aminek célja már régóta nem az, de talán sosem volt az, aminek látszik. Mert a háttérben számító politikai érdekek állnak.

A marxistákkal való párhuzam a groteszk, ugyanakkor megdöbbentő és félelemkeltő köztéri megmozdulásokban világosan látszik. A BLM mozgalom aktivistái forradalmat hirdetnek és el akarnak pusztítani mindent, ami régi; azt a kicsiny magocskát is, ami még megmaradt az egykor virágzó nyugati kultúrából. Most is „osztályalapon”, most is a naiv középosztály egy részének támogatásával és az anarchisták kihasználásával.

A multikulti csődje

Nyitottnak lenni jó, ki ne akarna az lenni? Zártnak viszont rossz. Ebből fakadóan könnyen meg lehet nyerni a jólétben unatkozó nyugati közép- és felősosztályt. Hamar elhiszik, hogy a tolerancia és a multikulturalizmus kéz és a kézben jár. Ezért sincs elvi gond a bevándorlással. Legfeljebb gyakorlati, de a liberalizmus illúzióiba beleszerelmesedett társadalmak a gyakorlattal nem nagyon szeretnek foglalkozni.

A Willkommenskultur és a 2015 után kialakult migrációs válság, a beilleszkedni képtelen tömegek, a kulturális polgárháborúk, a gyalázatos iszlám bűncselekmények és a terrorizmus fellángolása bizonyította, hogy a multikulturális társadalom eszménye utópia (vagy éppen disztópia) csupán. A gyakorlat megcáfolta a multikulti ideálját. Persze, az utópistákat nem érdekli a valóság – de másokat igen. Még akkor is, ha a valóságot megértőket ma intoleránsnak nevezik.

Robert D. Putnam, harvardi politikatudós professzor egy évtizedes kutatás eredményét publikálta 2007-ben. A kutatás során negyven amerikai közösségben vizsgálta meg kvantitatív módon a multikulturalizmusnak a bizalomra való hatását. A bizalmat nehéz mérni, de az eredmény kristálytisztán azt mutatta, hogy minél változatosabb kulturálisan egy közösség, annál kevesebb a bizalom tagjai között. Ez persze nem azt jelenti, hogy zárkózzunk be, de mindenképpen figyelmeztet azokra a határokra, amelyeket nem érdemes a végtelen nyitottság lázában átlépni.

Ez a valóság, nem a letérdelés. És a nyugat-európai fővárosokban növekvő antiszemita bűncselekményekről nem is beszéltünk...

Vezető kép: Evening Standard

Ajánljuk még

"Büszke vagyok rá, hogy pályafutásom során nem tettem rosszat egy kollégámnak sem" - A születésnapos Stefka István a Polbeatben

‎Polbeat 2023 június 10.
Rendhagyó Polbeatet szerveztünk Stefka István 80. születésnapjára a Revolution '56 Szabadságharcos Sörözőbe, ahol a PestiSrácok.hu-s csapat mellett Stefka régi barátja és harcostársa, Alexa Károly irodalomtörténész, író, illetve a konzervatív televíziózás nagy, a rendszerváltoztatás utáni - a Horn-Kuncze-kormány által teljesen felszámolt - korszakának két jeles alakja (egyben az ünnepelt akkori munkatársa), Mátyássy Andrea és Dézsy Zoltán is elmondta méltatását, visszaemlékezését. Megszólalt továbbá Stefka István felesége, Naszályi Kornélia és egyik lánya, Stefka Nóra, továbbá Ambrózy Áron, Szabó Gergő és Szalai Szilárd. A Huth Gergely által celebrált rendkívüli adást végül egy fergeteges köszöntés követte, a tortát és a pezsgőt Stefka István kedvenc együttesének, az AC/DC-nek a dübörgésére hozták be a kollégák.

A patriotizmus maga a lázadás - Lajkó Fanni és Szűcs Gábor a Polbeatben

‎Polbeat 2024 december 16.
A mai világ arról szól, hogy egyáltalán ne legyenek nemzetek, ebben pedig a patriotizmus eszméje maga a lázadás. Nemigen maradt olyan uniós tagállam, ahol annyira hazaszeretők az emberek, mint mi, magyarok. Szerencsések vagyunk, hiszen Nyugat-Európában már kevert a társadalom, s lényegében nincs az embereknek nemzettudata - mondta a Polbeat című műsorunkban Lajkó Fanni, jogász az Alapjogokért Központ elemzője, aki másik vendégünkhöz, Szűcs Gábor jogász-elemzőhöz hasonlóan a Nemzeti Ellenállás Mozgalom alapító tagja. Szűcs Gábor ugyanerről így fogalmazott: nem elég önmagában, ha politikusok állnak ki egy ügy mellett, "nekünk is meg kell mutatni, hogy mi a fontos, mert a mi életünkről van szó". Huth Gergely kérdéseire elhangzott az is: Magyar Péter csak epizódszereplő lehet, előbb-utóbb el fog bukni és ezt ő is érzi.