Charles De Gaulle írta le az emlékirataiban egy Churchillel kapcsolatos emlékét. Történt ugyanis, hogy a két veterán politikus és „cégéres gazember” 1944-ben, a normandiai partraszállásra várva unatkozott, és közben erőteljesen iszogattak. És akkor mondta Winston Churchill: „Nézze, kedves Charles, ha Angliának választani kell a szárazföld (Európa) és a tenger (Amerika) közt, akkor mindig a tengert fogja választani.” Churchill ismerte az angolokat, mert 70 évvel később a szemmel láthatóan szintén a whiskyt kedvelő Nigel Farage vezetésével kilépnek az Európai Unióból.
Két hete, május 20-án az európai parlamenti választásokon Farage pártja mindenki mást megelőzve 33,4 százalékot szerzett. Ez azért nem semmi, ha hozzátesszük, hogy a Brexit Párt április 12-én alakult. Eközben a kormányzó konzervatív párt csúfos vereséget szenvedett, aminek hatására lemondott Theresa May miniszterelnök. A toryk most éppen az utódját keresik, és senkit se lepne meg, ha a kemény Brexitet támogató Boris Johnson személyében találnák meg. Úgy tűnik, hogy a brit politikai elit egyre inkább ráébred, hogy muszáj lesz kilépniük. Hiába húzta Theresa May az időt – hátha valami csoda révén megúszhatja a kilépést -, a közvélemény hangulatát nem sikerült megfordítania.
Trump javaslatai
Ezek az események jól ismertek, és az is, hogy eközben megérkezett Donald Trump amerikai elnök Angliába. Igaz, hogy Trump absztinens és soha nem piál, de a Brexitet ő is nagyon akarja. Ennek érdekében hajlandó áldozatokat is hozni. Előterjesztett egy 18 oldalas dokumentumot, amely az Amerikai Egyesült Államok javaslatait tartalmazza egy, a kemény Brexit után megkötendő szabadkereskedelmi egyezményről. Trump erről a javaslatról a tőle megszokott szolid és visszafogott formában úgy nyilatkozott, hogy „fenomenális”. Úgy véli, hogy ez messzemenően kárpótolná az angolokat azért a kereskedelmi veszteségért, amit az Európai Unió viszonylatában szenvednének el. Az unió egyébként a szabadkereskedelmi egyezmény fejében kizárólagosságot kér: azt, hogy Anglia senki mással ne állapodjon meg az ő jóváhagyásuk nélkül. Ez az a kitétel, amelyet a Boris Johnson-féle keménybrexit-pártiak nem hajlandók elfogadni.
Anglia hiába az Európai Unió tagja, ma is a legfontosabb kereskedelmi partnere az USA. Évente mintegy 110 milliárd font értékben exportál oda, míg a behozatala 70 milliárd fontot tesz ki. (Ugyanezek a számok német viszonylatban a következők: 50 milliárd export és 70 milliárd import.) Az USA eltörölné a brit ipari termékekre kivetett vámokat és korlátozásokat, amely főként a gyógyszeriparnak lenne felettébb előnyös. A brit gyógyszeripar egyébként nagyon fejlett, és jobbára nemzeti kézben van. Cserébe az USA azt kéri, hogy a génmódosított amerikai élelmiszereket és a nagy egészségbiztosítókat engedjék be a szigetország piacaira. Előre látható, hogy ezek a pontok azért sokaknál ki fogják vágni a biztosítékot, és komoly nehézségekbe fog ütközni az elfogadásuk.
Kína a spájzban van
De a kereskedelmi javaslatokon túl van az amerikaiak elképzeléseiben néhány igen érdekes és az előbbieknél sokkal fontosabb kitétel is. Mégpedig az, hogy az USA-val kötött egyezmény megtiltaná azt, hogy Kína és Anglia kereskedelmi egyezményt köthessen, és jelentősen korlátozná a kínai technológia megvásárlásának lehetőségét is. Ugye, ugye, ismét kibújt a szög a zsákból: előjött a Trump-adminisztráció Kína-fóbiája. Az angolok már megkezdték a tárgyalásokat Pekinggel- és az ázsiai ország szeretne kötni valamiféle megállapodást. Néhány hónapja még arról volt szó, hogy Theresa May személyesen utazik oda, de aztán kurtán-furcsán lemondták az utat. Vélhetően már akkor is az amerikaiak keze volt a dologban.
A szövetség ára
Az egyébként nagyon elfogultan Európa-párti BBC napokig visszhangozta Trump azon szavait, amely szerint az amerikai-angol viszony „különleges” és történelmi. Ez London számára kulcsfontosságú, és a Brexit után pláne az lesz. Anglia például tagja annak az öttagú hírszerző csoportnak, amely a világ minden más országát lehallgatja, és a tagjai a lehető legszorosabban egyeztetik a kémtevékenységüket. Az Öt Szemnek nevezett társaság egyébként angol nyelvű országokból áll: USA, Kanada, Ausztrália, Új-Zéland és Nagy-Britannia. A németek vagy franciák az itt keletkező információkhoz nem férhetnek hozzá, amit ezen országok meglehetősen sérelmeznek. Az amerikaiak tehát a barátságukért és jóindulatukért cserébe azt kérik, hogy az angolok támogassák őket a kínaiak elleni kereskedelmi és geopolitikai harcukban. Az Európai Unió – és legfőképp a németek – sokkal inkább hajlanak Kína és Oroszország felé, bár ebből a szempontból a német politika jelenleg meglehetősen zavarosnak tűnik. Vlagyimir Putyin orosz elnök kezdetben támogatta a Brexitet, mivel az árt az Európai Uniónak. De újabban mintha módosított volna az álláspontján, és az uniót valamivel jobban kedvelné. Ennek egyszerűen az lehet az oka, hogy Oroszországnak és Kínának szüksége van a német tőkére és technológiára, főleg abban az esetben, ha az Egyesült Államok újabb szankciókat vezet be. A japánok és a koreaiak, akik szintén beszálltak a Brexit körüli ügyekbe, egészen nagyvonalú egyezményt kötnének Angliával, természetesen Kína rovására. Emellett a dél-amerikaiak szintén készek pozitívan hozzáállni a dologhoz.
USA vagy Németország?
Vagyis Anglia ismét a régi dilemmáján rágódik: tenger vagy szárazföld. Az USA a barátságáért feltétlen lojalitást kér, míg Németország vétójogot kér Anglia kereskedelmi politikája felett. Ha élne Churchill, biztosan az USA-t választaná, de akkoriban is voltak olyan politikusok, mint Chamberlain, akik ezt nem tartották jó ötletnek. Azidőtájt azonban egy Adolf Hitler nevű úriember volt hatalmon Berlinben, akivel azért jobb érzésű angol nem igazán akart megállapodni. Most azonban más a helyzet: egy demokratikus Németország vállalható lenne. Ám Trumpot se kell félteni, aki angliai látogatása során folyton Churchillről beszélt.
Fotó: MTI/AP/Geert Vanden Wijngaert
Facebook
Twitter
YouTube
RSS