Tudjuk – Merjük? Tesszük?
Fent voltak a Kissomlyó és a Nagysomlyó közti nyeregben mindannyian. Ott voltak a katolikus búcsújárók, akik lassan félezer éve adnak hálát pünkösdkor, amiért a csíki székelyek 1567-ben legyőzték az őket fegyverrel protestáns hitre téríteni akaró János Zsigmond fejedelem seregét. Idén is voltak a híres Mária-kegyhelyen protestáns magyarok, és ott voltak az egyéni hitvilágokat felállító szinkretisták, köztük a nemzetiségüket vallásként megélők. És persze ott voltak a csodavárók, akik közt alighanem akad mindegyik felsorolt csoportból. Ők abban bíznak, hogy Szűz Mária majd megment minket, bármi történjék – elvégre mégiscsak az ő oltalmába ajánlotta az országot Szent István. De mi megteszünk-e minden tőlünk telhetőt Szűz Mária oltalmáért?
Ez az oltalom nem azt jelenti, hogy innentől fogva bármit csinálhatunk, nincs következmény, a Magyarok Nagyasszonya előbb-utóbb elsikálja. Ő nem valami magányos oltalmazó, akinek mi vagyunk a hobbija, hanem a krisztusi világrend egyik sarokköve. Nagyboldogasszony oltalmára azzal válunk méltóvá, ha méltók vagyunk Krisztushoz. Ennek éppen pünkösd az időbeli kezdete: ekkor áradt ki Jézus tanítványaira a Szentlélek, ekkor váltak apostollá, megkapva a feladatot, hogy világszerte terjesszék el a kereszténységet. Azt a feladatot kapták, hogy hirdessék szóval, és hirdessék cselekedettel, tehát éljenek is úgy, amiről prédikálnak. Így terjedt el a kereszténység, így közvetlen örökösei a papok az apostoloknak, és így számít papnak minden keresztény a saját életében.
Akik most vagy korábban ott voltak Csíksomlyón, akik egyáltalán nyomon követik az eseményt, akiket lelkileg megérint egy Mária-kegyhely, egy össznemzeti találkozóhely és az ima a nemzet jövőjéért, akik a keresztény-konzervatív politikai oldalon állnak, azok megteszik a tőlük telhetőt?
Mi, keresztények mindannyian megkaptuk a Szentlelket, hogy hirdessük Jézus tanításait, hogy szóval és a saját keresztény életünkkel másokat is kereszténnyé tegyünk. Élünk vele?
A szabályok változatlanul nagyon világosak és egyszerűek, bár kétségtelenül nem könnyűek. Kereszténynek lenni nem könnyű. Lehet persze másnak is lenni, bőven kínálja magát a jelenkori fősodorban a nemkeresztény alternatíva: a magányos egyének nyílt társadalma, a nép- és kultúrakeverő bevándoroltatás, a fehérellenes rasszizmus, az immár ünneplendő és hamarosan talán elvárttá váló homoszexualizmus, a gyerekeink testére és lelkére utazó LGBTQ-lobbi, a popkultúrában egyre leplezetlenebb sátánizmus, a felvilágosodással elindult és mostanra célegyenesbe érkezett liberális világforradalom. Mindezeket is lehet választani, hiszen szabad akaratot kaptunk a Teremtőtől. Ha úgy döntünk, el is cseszhetjük az egészet, csak nem éri meg. És ami emiatt jön, az nem isteni büntetés, hanem emberi következmény.
Vannak szabályok, csak be kéne őket tartani
„Ha parancsaimat megtartjátok, megmaradtok szeretetemben, mint ahogy én is megtartottam Atyám parancsait, és megmaradok az ő szeretetében. (...) Hiszen ismeritek az utat oda, ahova én megyek.” (Jn 15,10;14)
Senkinek sem jelentenek újdonságot a szabályok, noha tényleg nem könnyű, sőt lehetetlen mindig betartani ezeket. De egyáltalán megpróbáljuk itt, a keresztény-konzervatív oldalon? Vagy legalább érezzük a súlyát annak, ha meg sem próbáljuk?
- Csak egy Istennek szolgálunk? Imádkozunk hozzá?
- Nem káromoljuk az Istent?
- Megszenteljük az Úr napját? Járunk misére?
- Tiszteljük a szüleinket? Van bennünk alázat?
- Nem teszünk kárt másokban vagy saját magunkban testileg és lelkileg? Nem csábítunk másokat halálos bűnre?
- Házasságban élünk a partnerünkkel? Hűségesek vagyunk a házastársunkhoz?
- Nem lopjuk el a másét? Nem tartjuk vissza a munkások megérdemelt bérét?
- Nem hazudunk és rágalmazunk hamisan? Hűségesek vagyunk egymáshoz, harcostársainkhoz?
- Nem csábítjuk el felebarátunk házastársát?
- Nem irigykedünk mások tulajdonára, tehetségére, tudására?
Ha a szabályok némelyikén el is bukunk néha vagy rendszeresen, legalább tudjuk, érezzük, hogy ez gond? Idealizmusnak tűnhet mindez, sőt az is. Ezek irtó kemény szabályok, de mi elvileg nem akármilyen hitvány, ösztönlényi nyílt társadalmat építünk. Az is szabadon választható persze, több választás viszont nincs.
Aki a tízparancsolat betartása és nem betartása között ingázó régebbi, mai szemmel már egészen konzervatívnak tűnő liberalizmus-állapotokhoz ragaszkodik, az a múltban ragadt. Az a liberalizmus elmúlt, és nem jön vissza többé. Kiéleződtek a dolgok, és egyre kevésbé lehet osztrák „Jein” jellegű válaszokat adni a kérdésekre.
Van-e ajánlata az emberek számára a keresztény-konzervativizmusnak?
Nem kötelező keresztény-konzervatív országot építeni, de ha már erről beszélünk, ezt hirdetjük, akkor azért úgy nézne ki jól, ha tényleg ezt tennénk. Nem elég csak ostorozni a másik oldalt, fel kell mutatnunk mindazt, amit a keresztény-konzervatív élet kínál – a szépségeit, a jutalmait, a felelősségeit meg nehézségeit is. Nem elég csak reagálni a másik oldalra, és örökké egy lépéssel mögötte járva kiakadni a legújabb agybajon, hanem fel kell mutatni vele szemben egy tőle független válaszutat.
Ha csak szörnyülködünk a liberális mainstream politika hihetetlen hazudozásán, álszentségén és egyre fojtogatóbb diktatúráján, de nem merünk fejben 180 fokot fordulva szakítani ezzel a világgal, akkor mindig ez a világ marad, sőt egyre rosszabb lesz a helyzet, és mi mindig csak szörnyülködni fogunk rajta, és mások sem fogják tudni, hogy mit tehetnének a szörnyülködésen kívül. Ha csak kiakadunk és énmegmondtamozunk az óvodákat látogató drag queeneken, az ellenkező neműre áthormonozott és átoperált gyerekeken, de közben nem nevelünk biztonságosan kötődő s így ép lelkivilágú, magabiztos gyerekeket harmonikus családokban, akkor nincs esélyünk megvédeni őket.
Ha csak megdöbbenünk a normalitással szembeni gyűlöleten, de mi magunk nem élünk normálisan, akkor ott sincs mögöttünk mindaz, amit szóban annyira próbálunk megvédeni az aberráció támadásaitól.
A keresztény-konzervatív tábor hangadói – legyenek politikusok, papok, újságírók, influenszerek, bármekkora közösségért felelős személyek – is csak két világ közül választhatnak. Előbb a saját életükben, aztán a közösségük számára.
