A svéd nácikommunistákról

„Heller Ágnes, Alföldi Róbert és Dopeman. Ők a főszereplői annak a filmnek, amelyet a svéd köztelevízió sugárzott október 23-án.” Most Boogieman kicsit visszatájékoztatja a Tutiblog közönségét Svédországról. Hadd szóljon!

Jobboldali körökben is, de baloldaliakban aztán pláne, a skandinávok mindig, legalábbis sokszor amolyan „bezzeg országok”. Bezzeg Dánia, bezzeg Svédország! Ahol a farmerek megélnek a terményeikből, az emberek decensen polgárkodnak, felhúzzák a nemzeti lobogóikat a kertben, kedvesek, udvariasak, és ahol soha egy darab kommunista nem rontotta szét náluk a levegőt. A svédek olyan irdatlan jó fejek, és semlegesek Napóleon óta, hogy még a második VH-t is csak a hírekből látták, miközben otthon frankó designcsészéből itták az áfonyaszörpöt. Leszámítva persze azokat, a szegény skandináv országokat, akiket megszálltak a németek (azaz a svédeken kívül mindenkit) Ez is csak úgy ment azonban, hogy európai értelmüket, amiben véve vannak, nem törte meg a náci megszállás, ők végig szuperpolgárok maradtak. Bezzeg mi…

És itt oldalfüggetlenül előbukik a közép európai mintervertigheistcomplex. A mi parasztjaink rühösek, a mi tájaink koszosak, mi persze szervilis módon benácultunk a megszállás alatt(szűk egy évről beszélünk) Mi nem tettünk semmit a haladás vívmányaiért, minket szétcsűrtek a komcsik, és stb. Pedig a történelmi valóság nem állhatna távolabb ennél a szép, és népszerű, és sajnos nem csupán az sztk-várókban , hanem értelmiségi körökben is elterjedt nézettel. A svédek ugyanis sötét titkokat rejtegetnek a szöszi burájuk alatt, ami nem csupán az ABBA nevű terrorbrigád ráeresztése volt Európa klasszikusan kiérlelt zenei ízlésvilágára.

Nos előre bocsátom: a vikingek is pont azért szeretik kerülni a magyar jobboldalt, amiért a németek. Ez itt egy trollblog, tehát nem kell kertelni: a svédek szélsőliberalizmussal kompenzálják az évszázadon át gyakorolt náciságot. Mert bizony, bármilyen kedvesek, aranyosak most, igazi, hamisítatlan, mocskos nácik voltak anno, jóval hosszabb ideig, mint a nácik maguk. Nincs mit ezen szépíteni. És ahogy az lenni szokott minden neofitával, általában a ló másik oldalán keres magának menedéket, így határolódva el korábbi önmagától. A „múlttal való radikális szakítás” keretében az egykori Waffen SS-es Günther Grass is olyan szocdem lett, hogy vörösen fluoreszkál a sötétben. De ő csak egy ismert példa arra, ami a skandináv országok többségében az alapvető értelmiségi és politikai hozzáállást meghatározza, ez pedig az intézményes állami náciság kompenzálása.

Mit kell tudni a svédekről? Azon túl, hogy persze tudjuk: Nobel-díj, IKEA, húsgombóc, ABBA. A műveltebbek tudják még Gusztáv Adolfot, az Ericssont és az Ace of Base-t is (ahol az énekes csávó volt szkinhed korábban) de ez már lényegtelen. Kezdjük Nobellel. Bár manapság már a Nobel-díj – főleg annak „bölcsész” ágazatai, tehát a Béke és Irodalmi Nobel-díjak a globális baloldali és liberális politikai oldal kizárólagos játszóterei, a díjalapító feltaláló egyáltalán nem volt ilyen egyértelmű humanista. Alapvetően embergyűlölő volt, hatalmas Nietzsche fanatikus, ateista, és a kor radikális politikai nézeteinek követője. Megházasodni soha nem házasodott meg, de az irdatlan vagyont, amit aztán halálakor a díj magalapítására szánt, tulajdonképpen nem épp erkölcsös üzletpolitikával szerezte. Ő volt a XIX. század végének legnagyobb fegyverneppere. Bár a hivatalos életrajzok szeretik a dinamit „polgári” hasznát kiemelni, de hát attól még tudjuk, hogy ezzel főleg az emberek egymást robbantgatták, és nem feltétlenül a kőbányákat, bár azokat is. Ezen kívül több más fegyverrel kereskedett az oroszoknak, és gyakorlatilag bárkinek, akinek valami kellett, amivel lőni és robbantani lehet. Ebből a pénzből lett a Nobel-díj.

Aztán az IKEA. A jó öreg Ingmar Kampradról 1994-ben derült ki, hogy 1942-től tagja volt a németbarát fasiszta Nysvenska Rörelsen mozgalomnak. Egészen 1945 szeptemberéig kitartott az Ügy mellett. (Ugye tudjuk, hogy májusban a háborúnak vége volt?) A világ ma egyik leggazdagabb embere ráadásul tagtoborzással és pártfinanszírozással foglalkozott a Mozgalomnál: hiába, az üzleti érzék mindenütt kiütközik. Majd amikor az említett húsgombócokat majszoljuk, és bajlódunk az asztallábbal, mindig jusson eszünkbe a jó öreg Ingmar, aki köztudottan alkesz is, nem csupán a leggazdagabb szabad lábon élő igazolt náci. Az ABBA „Mamma Mia” című száma a Dán Nemzeti Párt (az ottani Jobbik) bevonuló száma volt 2010-ben, amiért elvileg a zenekar tagjai pert akartak a nyakukba akasztani, de végül nem lett az ügyből semmi. Szóval picit ők is belekeveredtek a széljobb ügyeibe, bár az ő bűnük inkább a diszkó-korszaknak nevezett ízlésholokausztban való kulcsszerepük.

Szóval, bár Svédország konkrétan nem vett részt a második világháborúban, szerepe a XX. század eme nagy kataklizmájában koránt sem olyan egyértelmű. A történet kicsit összetettebb: ez volt ugyanis az időszak, amikor a svéd politikai rendszer, többek között véres, sokszor összecsapásokkal tarkított események során a húszas évekre olyan kétpártrendszert hozott létre, ahol egy lájtosabb szocdem és egy radikálisabb, „kommunista –szocialista” párt kezdte el képviselni a népet. Így vált Svédország minden baloldali álomföldjévé. De milyen volt ez a baloldal? Míly meglepő: a harmincas évek egyre radikalizálódó közegében épp a korábban kommunista bázisú „balabbik baloldal” kezdett egyre inkább a kontinens fasiszta mozgalmai felé kacsingatni. A sztálinista komcsik közül kivált Szocialista Párt lett a svédek számára a nácibarát szekció. Hát ilyen volt ez a baloldal. A legkeményebb ellenállásba a Konzervatívok részéről ütközött Európa „haladó” nézeteinek, a kommunizmusnak, a szocializmusnak és a fasizmus eltérő formáinak beáramlása, de ezt az irányzatot a harmincas évek elején lemosták a színről a  különböző baloldali pártok.

A „mérsékelt”szocdemek lettek az irányítói a folyamatnak: miután a keményen náciellenes, konzervatív Arvin Lindmann megbukott, a szocdemek koalíciója révén a középutas(-nak kikiáltott) Per Albin Hansson került hatalomra. Ő ugyan nem volt annyira komcsi és náci, mint baloldali ellenzéke, mely sztálinistákra és nácikra oszlott, de nem is volt annyira németellenes sem, mint a konzervatívok. Egy furcsa hibrid rendszertüzemeltetett a harmincas év ek nagy részében, és a második világháború alatt is, melyet kritikusai „szociális fasizmusnak” neveztek. A fasizmus korporatív eszméit, és a szociáldemokráciát kombinálta, megsózva némi fajelmélettel is. Hivatalosan Svédország amúgy kétkulacsos politikát folytatott: a német hadsereg simán használta a svéd vasutakat, és a svédek ipari nyersanyagot szállítottak a németeknek. Churchill úgy jellemezte ezt, hogy a svédek mindkét felet – őket és a németeket – kizárólag a profitért voltak hajlandók segíteni. A megmentett zsidókat is durván lenyúlták több esetben, ha meg nem tudtak fizetni, kanyar nélkül dobták fel őket a Gestaponak. Az angolok is csinálhattak ezt-azt svéd segédlettel, mint például menekültek kiképzését a felszabadító alakulatokba: amíg fizettek. Hát szép.

Visszatérve: ez a kormány volt az, amelyik 1934-ben (!!!) a Szociáldemokraták (!!!) javaslatára elfogadta a Sterilizációs Törvényt, ami lehetővé tette, hogy mentális betegek, örökletes betegségben szenvedők, vagy szimplán nem elég fajtiszta egyedek államilag sterilizációra lehessenek kötelezhetők. A számok valahol 100 ezer körül lehetnek a 10 milliós Svédországban. A cucchoz persze „beleegyező nyilatkozat” kellett, de egy elmebetegnél ugye hogy is lehetne ilyent hitelt érdemlően kiállítani? Ugye értjük: nyílt titok, hogy ez egy kényszersterilizációs programvolt. A svédek 1934 és 1975 (!!!!) igen 1975 között több embert sterilizáltak, mint a nácik Németországban. Konkrétan sterilizálták az összes svédországi cigányt például. Olyan politika, ami leginkább a Jobbik álmaiban teszi Svédországot „bezzeg országgá” de nem a jóérzésű polgáréban.

Hitler a maga fajelméletét, és azt az ötletet, hogy Németország lakosságát a szőke kékszemű irányba módosítsa adminisztratív állami eszközökkel, a svéd gyakorlatból emelte át. Igen, gyakorlatot mondtam. A svédek ugyanis a sterilizációs törvények alkalmazása előtt már 1909-ben pénzelték a „Svenska sällskapet för rashygien”-t azaz a Svéd Eugenikai Intézetet. Ebből nőtt ki az Uppsalai Egyetemenen az a Fajbiológiai Intézet(SIFR), amely 1922-ben elsőként a kontinensen, mintául szolgál a hírhedt náci intézeteknek is. Első volt, de utoljára is szűnt meg 1958-ban (!!!!) Az amúgy egy bukott kommunista rezsim serénységével felszámolt archívumában, amit Európa egyik leghírhedtebb és legszókimondóbb antiszemitája, Herman Lundborg alapított meg, arra lehet következtetni, hogy részletes adatokkal rendelkeztek a Svédországban élő kisebbségekről. (!!!) Kiterjedt kutatásokat végeztek abszolút fajelméleti alapokon. A nácik is átvették többszázezer tételes híres fotógyűjteményüket, amit készséggel bocsátottak berlini testvérintézetük rendelkezésére a háború alatt. Hogy miért, azt ne akarjuk tudni…

Nos hát ilyen cifra múlttal a hátuk mögött szegény svédeknél nem csoda, hogyha a hatvanas-hetvenes  évektől az inga épp a másik irányba kezdett el kilengeni, és most pont az ellenkezőjét igyekeznek megvalósítani a XX. századi gyakorlatnak.  A csontvázak folyamatosan hullanak ki a szekrényből. Legutóbb épp a stockholmi városháza keveredett egy „listával” kapcsolatban kínos helyzetbe, mely listán az utóbbi évek Svédországba érkezett „napbarnított” bevándorlóit tartották számon. A vezetőség persze tiltakozott, de ilyen történet után nem csoda, ha van is miért, lévén a svédországi cigány népességből hiányzik egy-két generációnyi purdé, köszönhetően a korábbi –ismételjük meg -  állami kényszersterilizációs gyakorlatnak.

Tehát amikor a német sajtó jól elveri a port hazánk náciságán, vagy épp a svédek szörnyülködnek, akkor immár legyünk tisztában azzal, hogy igazából nekik van okuk mi miatt szégyenkezni. Bár Raul Wallenberg mindig a mi hősünk is lesz, de ő más volt, mint számos honfitársa. Szögezzük le, a legtöbb magyar Igaz nem pénzért mentett zsidókat. Ahogy a lengyelek sem. Nálunk az állam soha nem szponzorálta emberek kényszersterilizálását, és nem készültek hivatalos felmérések éveken át a felsőbb és alsóbbrendű fajokról. Nálunk Szálasi és az ő kis csapata alig pár hónapot, és nem évtizedekig kormányozta az országot. A lenácizott kormányzó meg olyan volt, mintha Európa közepén egy keményebb kötésű Arvin Lindmann-irányvonal maradt volna érvényben, A Gömbös Gyula-fazonú szociális fasiszta vezetés nálunk epizód volt, nem olyan politikai korszak, ami kitartott volna a háború után még 10 évig.

Továbbmenve: nem Horthy nevét viseli köznévként a „quisling” kifejezés, hanem Norvégia náci bábállamának vezetőjét, aki ha lehet úgy fogalmazni túl is kompenzálta picit a megszállók kívánalmait. Miközben a magyarokat se a szövetség, se a megszállás nem „nácította” be, addig a norvégoknál és dánoknál ez nem mondható el. Quisling politikai pályája, mely a kommunista szervezkedéstől egészen a háború előtti norvég védelmi miniszterségig vitte jóval cifrább és sokkal inkább az akkori politikai fősodor része, mint Szálasi 1944 októbere előtti bohóckodásai. Ennyit a vikingekről. Tehát nekünk, itt, Magyarországon még akkor sincs okunk szégyenkezni, ha a mi egykori nácijaink (már ha még élnek) csupán nejlonszvetterben szaratják a kutyáikat a panelházak tövében, és nem a világ leggazdagabb emberei közé tartoznak. De hát ugye régi mondás: mindig annak nagy a szája, akinek van mit takargatnia. És a skandinávoknak bőven van mit…