Szovjet diridári dallamok

Fairlane professzor ugyan nagyobb örömét leli a ballibbant hadakon való élcelődésben, de szükség törvényt bont. Körbenézett, és hirtelen nem értette, a megfelelő politikai közösségben van-e, vagy megtévedt. A balliberálisok által rövid ideig pátyolgatott tékozló fiúk táborába azonban nem kíván tartozni, hátha eldebreczenijózsefesedik. Marad a rövid hőbörgés.

A hülyeség univerzális emberi tulajdonság, nincs köze a bal-és jobboldalisághoz. Ahogy van csonthülye jobboldali, úgy van normális baloldali is. Az arányokon lehet vitatkozni. Talán az ember épp az arányok miatt választ térfeleket, és mondja azt, hogy elviselem a hibbant jobbereket/komcsikat a saját térfelemen. Csakhogy néha túl hangosak lesznek valamely oldal hibbantjai, és ettől megbillen az arány is. Mintha ez történne most a választások előtti hajrában.

Ezek a fiúk vajon a kommancsok ügynökei, hogy ennyit ártanak a jobboldalnak?

Jött a Magyar Krónika elsőként (ha a korábbiakat nem számoljuk). Ezt most hagyjuk is. Aztán jött az ifjonc kerdemek akciója a Marx szobor ellen. Tényszerűen persze igazuk lehet (Marx valóban úgy utálta a zsidókat, mint Fairlane professzor a köménymagot), de politikai racionalitást aligha találunk a dologban. Vagyis: aki ezt kitalálta, annak politikai érzéke (és esze) pont annyi, mint egy marék molylepkének. És ha esetleg ezt a meccset meg is nyerik, mit profitálnak belőle? Marx – antiszemita mivolta miatt (ezt most úgy vezetik elő, mintha más probléma nem lenne vele…) – kikerül az egyetem aulájából. És?

A jobboldal naiv zsúrfiúként viselkedik, kitartják elé a lófaszt, és kéjesen belegyalogolnak, majd rácsodálkoznak a dologra. Az, hogy az Oktatói Hálózat szélsőbalosai marhaságokat reagálnak minderre, nem menti az akció tervezőit és kivitelezőit. Marxnak a szemétdombon a helye, de aligha hihető, hogy épp ezen akció miatt fog odakerülni. Egyszer majd lesz helye ott, a csokis macisajt mellett.

Amitől azonban még az én számban is összeszalad a diánás sósborszesz, az a szovjoroszok melletti békemenet ötlete. Tőlem akár támogathatja is valaki Paks II-t, érvelhet mellette, mondhatja, hogy ez egy jó biznisz volt. Fingom sincs, ehhez túl sokat és túl sokszor iszom. Az viszont fölfoghatatlan, hogy miért kell egyből ideológiai szövetségre is lépni a KGB-s modern cáratyuskával, meg az orosz rezsimmel. Valaki ott a népi (?) jobbon egyszer elmesélhetné, miért is kell nekünk annyira keblünkre ölelnünk a ruszkikat. Szépek voltak a tankjaik, amikor „ideiglenesen” itt „állomásoztak”? Ezen nem segít az sem, ha a hivatásos orosz-apologéták ez alkalommal is mély szerelmet vallanak Putyinnak.

Az, hogy a liberálisok semmiféle valóság-pluralitást nem ismernek el, legyen az ő bajuk. A dolgokat lehet és kell is különválasztani. Azaz: valóban senkinek semmi köze ahhoz, hogy Oroszországban milyen törvény hoznak a homoszexuális propaganda ellen, még ha a buzgómócsingságból élő „civilek” minden ilyen alkalommal úgy is érzik, kötelességük megnevelni az elhajló országot. És persze, kurva idegesítő az amerikaiak a szériöszkonszörnjeikkel, de ők azért mégse gázolták át  tankokkal a zöld gyepen, nem erőszakolták végig a gyévocskáinkat, és nem kártyázták el matarészegen a nagyapánk óráját, amit közvetlenül a veséje leverése után akasztottak le róla. Arról nem is beszélve, hogy kurvára nem igaz, hogy az oroszok nem baszogatták a magyar kormányt – méghozzá ugyanazokkal a szar „aggodalmakkal”, amikkel a jenkik is. És ha utóbbiaktól fárasztóan képmutató volt mindez, hatványozottan az volt az orosz féltől is. Európa töketlensége szintén nem érv a gátlástalan orosz-barátság mellett, hacsak nem csomagoljuk az elvtelen dörgölőzést a pillanatnyilag erősebbhez morális zacsiba. És azért sem kell ráájulnunk mindenféle elvi okokból a ruszki brére, mert a fél európai elit már legalább egy évtizede oda rendezte be a nappaliját.

Jelentem, az orosz nem a magyar barátja. Kössünk velük üzletet, ha kell/lehet, és ha számunkra előnyös, de nem kell úgy tenni, mintha ezer éves barátság kötne bennünket össze. Attól, mert Soros György képétől rózsaszínűt okádunk (felessel vagy anélkül), még nem fogjuk szeretni a jelenleg regnáló ukrán kormányt; és attól, mert Washington D. C.-ből néhány fontoskodó seggfej rendre elmondja lelki gondjait, még nem lesz Oroszország a „tolerancia hazája”.

Persze arányt érezni és mértéket tartani nem szovjet erény.

Ha esetleg valóban lenne oroszok melletti békemenet, remélem, meghívjuk rá a lengyeleket is – akik valóban a barátaink. Kitörő örömmel fogadják majd, hogy a megnyomorítóiknak a meleg szarig benyalunk.

A „baráti országok” gondolata maradjon meg a Varsói Szerződés és a KGST világánál (leszámítva pont a lengyeleket, akiket sikeresen arcon szarunk ezzel az akcióval). Ma már elfogadott, hogy a nemzeteknek vannak érdekeik, és azokat igyekeznek érvényesíteni. Állítólag a Békemenet is erről szólna: csakhogy az oroszok melletti seggnyaló sétafikának semmi köze nincs sem a nemzeti érdekhez, sem a szuverenitás védelméhez.