Lélektől lélekig, bűnöstől az áldozatig
Több dolgok vannak földön és égen, mikről viccelni nem szokás. Mert sértő, mert ízléstelen. Egyszerűen túl van minden emberi normán. Így van ez, mikor megtört emberi sorsokról, tragikus történetekről, vagy mikor áldozatokról beszélünk; esetleg megemlékezünk róluk. Mi se tesszük ezt. Még akkor sem, ha egyébként lenne rá okunk. (Sőt, muníciónk is bőven.) Ugyanis a kommunizmus áldozatainak emléknapján a bűnösök még mindig közöttünk élnek. Mit élnek! Legtöbbjük búsás nyugdíjjal a zsebében kapcsolgatja a plazma tévéjét, miközben egy kényelmes fotelben terpeszkedik, mint Marci Hevesen. Vagy éppen még aktívan politizál, újságot ír, művészkedik, vagy ki tudja mi a fenét csinál, miközben az áldozatok, vagy az áldozatok örököseink képébe röhög. Ja és még mielőtt elfelejtenénk: Orbántól a demokráciát, a Fidesztől pedig a sajtószabadságot félti most éppen. Mert közben demokratává vált.
Így nagy a kísértés, hogy kigúnyoljuk Rákosi követőit, Kádár gyermekeit. Élcelődjünk azon, hogy milyen vicces, mikor egy ex-kommunista cenzor, egy Lendvai Ildikó félti a sajtószabadságot; vagy mekkora poén, hogy Kovács Laci bácsi hívogatja az európai barátait, hogy segítsenek visszaállítani Magyarországon a demokráciát. (Ahogy egyébként Örkény István definiálja az „abszurd” fogalmát. Azt a világot, ahol minden a fejetetejére állt és minden fordítva látszódik. Ahol – ahogy találóan írja – a koporsót felfelé engedik le a sírba, a rögöket pedig nem le, hanem feldobjuk; amikor pedig valaki eltalálja, nagy éljenzés hallatszik.) Mert valóban egy abszurd világban élünk. Egy olyan világban ahol az áldozat lett bűnös, mert veszélyesnek tűnik a jogállamiságra nézve – főként, ha jobboldali érzelmű; a bűnt elkövető, a kommunizmust egykor kiszolgáló pedig hivatásos demokráciaaggódóvá avanzsált...
De folytathatnák végtelen módon, Rákosi kopasz fejétől a Gyuriferi-féle haszonélvezőkig, Kádár ízes hangjától Szanyi kapitány pálinkagőzös orgánumáig – de minek tennénk? Nem érdemes. Nincs értelme. A bűnös – ha nem is ebben a rövidke életben – úgyis megkapja (vagy már meg is kapta) a büntetését.
A kommunizmus áldozataira emlékezünk ma. Ha tágítjuk a történelmi horizontot, illetve átlépjük az ország határait, akkor százmillió emberről beszélünk (lásd. A kommunizmus fekete könyvét), kiket egy hazug ideológia vörös színű zászlaja alatt gyilkoltak meg. Százmillió utolsó lehelet, százmillió szívdobbanás, amely a rá kiszabott idő előtt állt meg. S mellette ott visszahangzik még százmilliónyi felszakadt jajkiáltás, amely ugyan nem a halál torkából szól vissza, de emberek és családjaik nyomorúságát jelképezik mindörökké.
A világtörténelem leggyilkosabb kísérlete volt a kommunizmus. Ha szemünket csupán Magyarországra vettjük, akkor is elmondhatjuk, hogy két részletben 1919-ben és 1947-től pusztította nemzetünk legjobb fiait és lányait. A Tanácsköztársaság vörösterrorja legalább hatszáz, Rákosiék halál- munkatáborai több ezer, de az oly sokat dicsőített és a sokaknak ma is nosztalgikus könnycseppeket a szemükbe csaló Kádár-rendszer konszolidációja is legalább kétszáz (más források szerint Kádár saját maga beszél 280 akasztásról Gorbacsovnak 1985-ben – szerk. megjegyzése) áldozatot követelt. Nem is beszélve a „felszabadító” vörös hadsereg 1945 és 47 közötti, bírósági ítéletek nélküli kivégzéseiről; vagy az 56-os forradalom összes áldozatáról.
De máig ismeretlen számú azok száma, akik az Andrássy út 60. szám alatti kínzókamrákból tűntek el, vagy éppen valamilyen ÁVH-s beavatkozás következtében szenvedtek „balesetet”. Mint ahogy azok számát sem tudjuk még csak megbecsülni sem, akiket ugyan nem lőttek főbe, vagy kötöttek fel, de egy életre megnyomorítottak, tönkretettek, vagy évtizedekre börtönbe vetettek. Pusztán egy hazug, a kommunizmus által vizionált szebb és igazságosabb jövő elérésének céljából.
Február 25-e jelképes nap. 1947-ben e napon tartóztatták le és hurcolták el a szovjetek Kovács Bélát, a kisgazdapárt főtitkárát. Ugyan már a szovjet katonák bevonulásával megkezdődtek az erőszakos cselekmények, de a demokratikusan megválasztott politikai vezetőkkel való leszámolás a kommunista diktatúra formális és tartalmi kiépítésének kezdete volt. A mai napon tehát nem poénkodunk, nem szívatjuk a komcsikat ezen az oldalon. Inkább kérdezünk. Megkérdezzük, hogy ugyan mikor fognak ők is velünk együtt emlékezni? Mikor fognak a bűnöket elkövetők megbűnhődni? Mikor fognak a politikai és jogi örökösök őszintén bocsánatot kérni?
Hogy az elődök már vagy nem élnek, vagy öregek, betegek és magatehetetlenek? Az utódok meg nem felelősek az őseik bűneiért? Így ne is piszkáljuk az egykori kommunistákat? Ne kérdezősködjünk a gyermekeiknél sem?
Nem úgy van az! Ugyanis az emberiség ellen elkövetett bűn soha nem évül el. Legyen a tettes fogatlan öregember, tolókocsis vénasszony – tetteiért felelnie kell! Aki kiszolgálta a gyilkos rendszert, annak bűnhődnie kell. Az áldozatok pedig, majd megbocsáthatnak, ha akarnak. De csak azután, ha kiszabják a bűnösök büntetéseit. Ha helyre billen az igazság.
Az utódok pedig kérjenek bocsánatot!Kérjen bocsánatot Gyurcsány, Mesterházy, Bajnai, meg az összes MSZMP szellemi, anyagi és kapcsolati vagyonának örököse. Mert ha a magyar nemzetnek kollektív módon ma is minden évben bocsánatot kell kérnie a nemzetiszocialisták, a nácik, a fasiszták bűneiért, a holokausztért és minden más pusztításért, amely több mint hetven éve történt, akkor ugyanezt kell tenniük azoknak, akiknek bármilyen közük is volt a kommunizmus által elkövetett bűnökhöz. Mert így lenne igazságos.
De ha továbbra is közöttünk élnek, ha liberálisnak, szociáldemokratának, vagy éppen demokratának és hazafinak hazudják önmagukat (Ugye, Ferenc?), vagy éppen a jogállamiságért aggónak, miközben az áldozatok képébe nevetnek – akkor lapozzunk. Foglalkozzunk inkább az áldozatokkal. Gyújtsunk gyertyát ma ö érettük. Emlékezzünk rájuk! És meséljünk az embertelen kommunizmusról gyermekeinknek, hogy még egyszer ne pusztítsa nemzetünket e hazug ideológia!
