Bodor Ádám in da house!
Öregszünk bazdmeg! Bodor Ádám érettségi tétel lett!
Nemsokára meg az unokák fognak születni. Vaffanculo! 15 éve még fel kellett túrni az összes pesti könyvesboltot, hogy kapjon az ember egy Sinistra körzetet. Nyilván kiadták vagy hétszáz példányban. Pláne egy régi novelláskötetet! Ahhoz be kellett lépni valami
erdélyi antikvár összeesküvésbe.
Most meg érettségi tétel!
Lassan ott fog rojtosodni szegény Márai meg Wass Albert
között a könyvespolcon, vagy a metrós kilencven százalékos pulton. Na jó,
végül is így kellett lennie. Bodor Ádám ugyanis kurvajó.
Csak eddig nem konzumálódott. Most meg intézményesült a drága, a világ leglustább írója,
aki öt évente ír valamit, utána pihen.
Egyébként meg váljon egészségére! Mondjuk a Verhovina madarai után már sejteni lehetett, hogy kitört az ínyenckonyha kirakata, fel fogják falni, amúgy is jó kiadás, jól mutat minden sznobpolcon. Mi azért bevéssük a régi szép időket, amikor egymásnak adtuk az egyetlen példányt. Meg olvastuk és idéztük a
segesvári gyorson,
miközben a vonat monoton zakatolását csak
a borosdugók lágy pukkanása szakította meg az éjszakában.
Azért Menyhárt Doki inkább a
adta volna fel. Vagy a bruknerszimfóniásat. Ezt be is másoljuk ide:
Tudnivalók a szénégetőkről
Azok a szurtos szénégetők a füstös boksák körül dolgoznak. A szénégetők nem is szenet égetnek, hanem fát, addig senyvesztik, amíg faszenet nyernek belőle. Ruhájuk füstszagú, hajuk füstszagú, szemöldökük töve kormos, fekete a körmük feketéje.
A boksák körül a szénégetők ormótlan fekete bakancsban járnak, ha az erdőre indulnak, gumicsizmát húznak. Ha megtérnek az erdőről, levetik a gumicsizmát, lilára pácolt lábukat hideg patakvízben áztatják. Onnan mezítláb térnek az eresz alá és gyantás lesz a talpuk, mint a medvének.
A szénégetők nem járnak málnászni. Pedig a füstölgő rakások környékéről éppen odalátni a málnavészre, a hinárosan ködlő oldalakra, mackóruhás, feketekendős asszonyokra. Amikor a mackóruhások hazatérőben a boksák közelébe érnek, a szénégetők elébük állanak, kiveszik a málnával telt vedreket a kezükből és leteszik a földre. Leveszik az asszonyokat a lábukról, őket is leteszik a földre, valami kis túrásra, és rövid időre rájuk feküsznek. Aztán lecsurgatják az ereszkedett málna levét és megisszák. Az egyik mackóruhás bábakalácsát vág magának, kitűzi feketekendős homlokára, tündökölve ballag a többi között lefelé a völgyön. A szénégetők kiöltik utánuk a nyelvüket.
A szénégetőkben nem dúlnak heves indulatok, nem gyűlölnek senkit és semmit, hacsak nem a nagy őzlábgombát. Ha a boksák mögött ráakadnak, tüstént fölrúgják ingerülten, hogy gyanúsan nagy vedlő kalapja messzire gurul. Akkor utánamennek és ormótlan fatalpú bakancsukkal jól megtapodják, amíg csúszós lesz tőle a föld. Pedig megkészíthetnék maguknak estére, kirántva pongyolában.
De a szénégetők grizes laskát esznek vacsorára. Nem kell hozzá csak griz és laska. Griz van, laska van. Jó étvágya van a szénégetőnek. Szagos pálinkát isznak, muslicák gyűlnek szájuk köré, a leheletükre.
A szénégetők nagyon fülelnek, ha hangokat hallanak az erdőből. Ők onnan tanulnak. Egyszer az aljnövényzet szövedéke mögül közelített a hang, egy férfi mondta egy nőek: „unalmas vagy, mint egy bruknerszimfónia.” Bruknerszimfónia, bruknerszimfónia – ismételgették vigyorogva a szurtos szénégetők aznap, amíg el nem felejtették. Mert ők nem tudják, mi az unalom. A szénégetők, amikor nem dolgoznak, amikor nem őzlábgombákat rugdosnak, amikor nem mackóruhás asszonyokkal foglalkoznak, többnyire alusznak.
A szénégetők fából és kőből épült, kátránypapírral fedett kunyhóban alusznak pókokkal, fülbemászókkal, denevérekkel, mogyorós pelékkel és egyéb pockokkal. A pókok, a fülbemászók, a pelék, a pockok és bőregerek már rég megszokták a szénégetőket.
