Pesti Srácok

A kisebbségek erejéről

A kisebbségek erejéről

A mainstream reakciója a borzalomra, ami Párizst, Brüsszelt, Bamakót, Damaszkuszt, Bejrútot, Kenyát, Nigériát, Malit, Szudánt, Eritreát (stb stb stb) sújtja, az nem más, mint hogy bizonyítani igyekszik, semmi különös nem történik. Ez a mindennapok része, lehet továbbhaladni, nincs itt semmi látnivaló. Normál üzem, csak az Internet miatt kissé felnagyítva kapjuk és amúgy is csak a notórius gyűlöletkeltők akarnak belőle bárminemű következtetést levonni.

Persze a liberálisoktól logikus gondolkodást elvárni olyan, mint nyúltól, hogy fára másszon. Van ugyan egy útmutató e furcsa szekta megértéséhez, de ennek ellenére - épelméjűek számára - reménytelen vállalkozás. A liberálisoktól maximum a következetes hülyeséget lehetett eddig is csak elvárni, azonban kiderült, hülyeségük már a mi biztonságunkat veszélyezteti és emellett nem is következetes.

PestiSracok facebook image

A nyugati világ gyengeségének és pusztulásának egyértelmű jele a liberális „eszmék” jelenléte, sőt közéleti kizárólagossága. Na persze, ők már rég nem azok a liberálisok, mint akik mondjuk 20 éve voltak, hasonlóan, ahogy Sztálin „kommunistáit” is nehéz összehasonlítani mondjuk József Attila „kommunizmusával”. Hogy messzebb menjek: korunk liberálisai úgy viszonyulnak a „liberalizmus” eszményéhez, ahogy Pol Pot Engels Anti-Dühringjéhez.

Pol Pot tökéletes példa amúgy erre: a „hatvannyolcas” kambodzsai „college communist” (ez a „college liberal” 40 évvel ezelőtti megfelelője volt) hazament, és szovjet, kínai pénzből kiirtotta a fél országát. A neve is felvett: „Politikai Potentát” rövidítve. A kiképzett bölcsész, aki majd megvalósítja a brezsnyevi álmot Ázsiában. Kicsit túltolta a bringát, de – követve a nem létező liberális logikát – vajh’ mennyire ítélhető el egészében a komplett „kommunista eszme” Pol Pot tevékenysége miatt? Teljes mértékben, hiszen nem magányos elmebeteg volt. Ott álltak mögötte a „csendes és békés” nagyhatalmak, akik finanszírozták uralmát, sőt! Akik miatt 1981-es eltávolítását követően, milliók megölése után békében éldegélhetett 1998-ig saját országa laoszi határvidékén egy szép kis vidéki haciendán. Ez általában minden baloldali elmebeteg életútja: Rákosi kertészkedik Kirgizisztánban a nejével békésen, egészen az 1971-ben bekövetkezett haláláig, pont mint Pol Pot, holott például nyugati ismerője, John Gunther szerint „a legrosszindulatúbb politikai karakter a huszadik századból.”

Akik velük szemben állnak, azok meg ugye a nácik. Az „elmebeteg állatok” az „elszállt megtestesült gonoszok” a „milliók gyilkosai”, ésígytovább… De miközben liberális kontentgyárosaink tolják a békés muszlim többség versus radikális kisebbség szintű baromságot, egy korábbi – saját fejlesztésű – érvelésükre is felhívnánk a figyelmet.

1932. november 6-án Hitler 11 737 021 szavazattal, 80%-os részvétel mellett a szavazatok 33.09 %-át kapta. A „baloldali népfront” – ha lett volna –, a Szociáldemokraták és a Kommunisták együtt 20.43% + 16.86%-kal tulajdonképp jelezték, a németek csendes többsége elutasítja a nácizmus eszméjét. Nyugodtan lehetne Ernst Thälmann, Ludwig Kaas és Otto Wels kezébe egy „Not In My Name” táblát montírozni. Ez amúgy marha jól mutatna Ludwig Kaas kezében, ő esperesi reverendát viselt.

De nézzük meg ezt a 33.09%-ot! Kik követték el a többség tudta nélkül, konspiratív módon a borzalmakat? Kik voltak a nácik „dzsihadistái”? Köztudott: az SS. Nos az ő tagságuk (minden besorozottal együtt) a csúcson volt 1 millió, de keménymagját végig egy 250 ezer fős közösség adta. A kisebbségnek is mikroszkopikus kisebbsége.

Megállapíthatjuk tehát, a 70 évvel ezelőtti a számokat nézve, a teljes közösség 33%-át adó, korántsem egységes kisebbség hátán, egy 250 ezer fős „dzsihadista osztag” vezetésével levezényeltek egy komplett világégést, benne egy népirtással. Tehát, ha mondjuk azt egy Európa 33%-át adó „passzív kisebbség” hátán egy „radikális, ám szervezett törpe kisebbség” akcióba lendül, annyi integrációs tanulmányt gyárt a sok-sok liberális, amennyit akar, Európa simán lángba borul és a világ fenekestül felfordul örökre.

Mi motiválta a „dzsihadista nácikat”? A „bolsevista métely”. Kik haltak meg? Ártatlan zsidók, civilek, nagyszüleink, a konfliktusba kényszerített csatlós államok, a gazdasági válság által megtört és ellenállni képtelenen európai országok polgárai. Illetve, akiket a nácik „szent dzsihádja” mellékesen söpört el ideológiai alapokon.

De ami az egész reakciót kiváltotta, az valójában a nem kevésbé véres másik „uralkodó kisebbség”, a kommunisták terrorja volt. A kommunisták nem dzsihadisták voltak, hanem a mai liberálisok szellemi elődei. Csendes tömeggyilkosok, akik a „békére”, „fejlődésre”, „egyenlőségre”, „igazságos társadalomra”’ hivatkozva rothasztották szét Európa keleti felét az elviselhetetlenség határán is túlra. Úgy, hogy a végén békében végelgyengüljenek egy szép nagy farmon vagy dácsán valahol kirgiz földön meg a laoszi határnál.

Mi, itt középen hol állunk? Mit ítéljünk el? Józan ember, az új világháborút látva, pont azt a déja vu-t érzi, hogyebben a háborúban nincs „szimpatikus oldal”. Mint a korábbi Molotov-Riebentropp paktum idején: van a tespedő és elmaradott Európa (ilyennek látják) és a megváltoztatásában érdekelt sötét szövetség. Melynek két tagja, a szélsőséges liberálisok és a radikális muzulmánok most esnek egymásnak úgy, hogy igazából nem egymást, hanem „egymás népeit” fogják a földdel egyenlővé tenni és kiirtani - mint ahogy az a náci-kommunista szövetség felbomlása után történt.

Aki veszteni fog, az valóban a „békés muszlimok passzív többsége”, akiket csak épp annyira lehet logikusan azonosítani a dzsihadistákkal, mint a németeket a nácikkal. Ez azonban nem változtat semmit a felálláson. Mert a másik vesztes Európa lesz, melyet egyre erősebben tart úgy sakkban saját lopakodó dikatatúrája, mint anno Európa keleti felét a „felszabadító Béketábor és a haladó szocializmus baráti országai alkotta közös demokratikus szocialista eszme.” Ott is volt Béke, Boldogság, Egyenlőség, és az ezt ordító a „tátikás” agitátorok keménymagja, a Pravda manipulatív médiagépezetével tudatlanságban tartott lelkesedő tömegek, akiknek volt cserébe sör meg virsli.

Ezek a „haladó népi demokráciák” meg úgy haladták meg a „képviseleti demokrácia elavult polgári-burzsoá rendszerét”, ahogy arról most Bill Gates-től a Yale jogi karáig oly sokan álmodoznak - természetesen Soros Gyuri bácsival az élen. Ezt nevezték és nevezik ma is a „haladó népi demokráciának”. Miközben a demokratikus intézmények és a nyilván hülye nép helyére befurakodó, következmények nélküli, korrupt bürokráciák működtetik a teljes intézményrendszert, miután valami magasztos eszmére hivatkozva elrabolták a népszuverenitást, kiüresítették a választási rendszert, kiiktatták az embereket az őket érintő döntésekből, terjesztették az érdektelenség eszméjét.

Mindezt persze dühödt templomromboló vallásellenességgel fűszerezve és szép csendben gyilkolva a „haladás nevében”. Természetesen mindig olyanokat, akik a „progresszió és modernizáció” útjában álltak és állnak. Néha fizikai megsemmisítéssel, néha sima ellehetetlenítéssel. Ja, hogy ilyen csak régen volt? Akkor mi a helyzet Pim Fortuynnel és Thilo Sarrazinnal?

A nácik helyén dzsihadisták istenítik a Háború és Pusztítás „tisztító” erejét, a másikon a kommunisták helyén liberálisok nyírják ki az általuk túszul ejtett államokat, az ostoba intézményeikkel, a még ostobább bürokratáikkal és a napi 24 órás médiahazugságaikkal.

Ajánljuk még

Egy kommunista feljelentéssel kezdődött: Udvaros Dorottya édesanyja pályafutását tönkretették, édesapja nem rendezhetett Budapesten

Magyar ugar 2020 október 17.
Kevesen ismerik Udvaros Dorottya néhai édesanyjának, Dévay Camillának a nevét. A színésznő pályafutása ígéretesen indult, de megtört akkor, amikor egy feljelentés után ártatlanul Kistarcsára került. Dévay Camilla az átnevelő-táborban is megpróbált nő maradni. Kiszabadulva hozzáment Udvaros Béla rendezőhöz, aki emiatt nem rendezhetett Budapesten. Később lányuk, Udvaros Dorottya az ország egyik legnépszerűbb, legsikeresebb színésznője lett, ezzel picit kárpótolta édesanyját is, akinek tönkretették a pályafutását, és már nem sokat számított, amikor később rehabilitálták. Dévay Camilla szomorú története Tóth Eszter Zsófia történész tollából.