Bürokráciacsökkentés és rendszerváltozás

Mindenki szereti a bürokráciacsökkentést. A bürokráciacsökkentés jó. Mindenki bürokráciát akar csökkenteni. Sokan ennél többet is tennének a bürokráciával, de már csak a csökkentésével is megelégednénk. Bürokráciát csökkenteni kétféleképp is lehet. Illetve háromféleképpen, a harmadik a sajátos magyar út, amikor beszélünk róla, bizottságot hívunk össze rá, aztán több évnyi keserves munka után még nagyobbra duzzasztjuk, de mai tanmesénkben maradunk az első kettőnél.

Az egyik lehetőség, hogy csökkentjük az adminisztrációt, és ugyanazt a bejelentést, szándékot, létet lényegesen egyszerűbben, kevesebb papírmunka, utánajárás és sorbanállás nélkül tudjuk elintézni. Jelenleg ugyanis önmagunk ontológiai igazolására végtelen számú papírt kell kitöltenünk végtelen számú hivatalokban, végtelen számú sorszámok kihúzásával, ám véges fogadóidőben, és még inkább véges szabadságnapok mellett.

A bürokráciacsökkentés másik módja egy sokkal érzékenyebb kérdés, az emberi állomány kérdése, ugyanis mennél több ember dolgozik állami hivatalokban, annál több embert kell foglalkoztatni. Mondhatni, mindig ki lehet találni egy formanyomtatványt, ha van egy plusz valakinekavalakije Mancika, akinek munka kellene vagy éppen az állam hirtelen ráébred, hogy van még az életnek olyan területe, amiről eddig nem vett tudomást és azt azonnal le kell szabályozni, adminisztrálni.

Jelenleg azonban, a 21. század elektronika adta lehetőségei mellett ezeket az „állampolgári bejelentési kötelezettségeinket” is lenne lehetőség elektronizálni. Meg internetizálni. Emiatt sok Mancikára nem lenne szükség a továbbiakban, akiknek viszont teljesen mindegy, hogy egy hivatalban kávéfőzés, szükségtelen bejelentőlapok iktatása közben öregednek meg vagy BKV jegyellenőrzés közben.

És igen, erre találták föl a Kormányablakokat, ezek azonban ugyanazt a jólmegszokott bonyolultságot adják, csak éppen elektronikus formában. A bürokráciacsökkentés csak akkor lesz eredményes, ha az emberállománnyal együtt menesztik az eddig eluralkodó hivatali és államigazgatási szemléletet is, amely igazán megkeseríti az életünket.

A rendszerváltás megőrzött, sőt be is betonozott egy csomó bürokratizált és felesleges állami hivatalt. Az államigazgatást. A közigazgatást. És megőrizte a rendszert és a szemléletet is, aminek köszönhetően létrehozott még egy csomó bürokratizált és felesleges állami hivatalt.

Ma éppen ugyanazok, ugyanolyan rendszerben, ugyanolyan módszerben, öröklődési és kihalási alapon birtokolják, lakják be ezeket a szerveket, mint a szocializmus idején. Mégis milyen fejlődést képesek felmutatni a rendszerváltás óta mondjuk a Földhivatalban, vagy a Bíróságon, ha még egy Hagyót sem sikerült leültetni, miközben az ügyvédbojtártól kezdve mindenki jobban keres, mint mondjuk egy altatóorvos. Vagy egy nővérke, ha feketeruhás, ha nem.

A bürokráciacsökkentés az első lépés lenne a tényleges rendszerváltáshoz. Lézer János újabban ugyan nekifeküdt a bürokráciacsökkentésnek. Egy központosított csúcsminisztérium fejeként ez nyilván kevésbé hiteles, de Orbán is mondott már olyanokat, hogy a problémákat azon a szinten kell megoldani, ahol felmerültek. Ezt a tételt nyilván Brüsszel kapcsán emlegette, de aznap állami kézbe vette az agglomerációs közlekedést... Zárójel bezárva.

Lázár ebbe így bele is fog bukni. Politikailag. A bürokrácia fogja megbuktatni. Az megint egy másik kérdés, hogy némely kremlinológus szerint pont ezért lett rá kiszignálva a feladat, de – mivel rálátásunk nincs a Nagy Fehér Törzsfőnök fejében lévő gondolatokra – ezt a részt most függőben hagyjuk.

A rendszer pont nem változott. A rendszer pont ugyanaz. Mindenki hazudik magának, aki azt képzeli, hogy Magyarországon a választópolgárok, vagy a magyar ember habitusa, vagy bármi más miatt olyan szar élni. Ugyanúgy hazudik, aki szerint azért élhetetlen az ország, mert az első emberének OGY a monogramja GYF helyett. Árnyékboksz.

Ha ez a Magyarország szar, akkor pont azért, amiért az átkosban is szar volt. A besúgásoktól, megvesztegetésektől terhelt bürokrácia ugyanúgy és ugyanott ül észrevétlenül, ugyanazt árasztja magából, amit a rendszerváltás előtt. Aki itt bürokráciát csökkent egyszer, őszintén, és kíméletlenül, az fogja megcsinálni a rendszerváltást. Az egész addig puszta önámítás.

És igen, sokan kerülnének az utcára, és végre megtanulnák, hogy milyen az állami burkon kívül, az urambátyám-köldökzsinór elmetszése után a magyar valóságban túlélni. Nem féltem ezektől az emberektől az utcát, sem a munkaerőpiacot, sem a teszkós árufeltöltői állást, azzal a fenntartással, hogy akik most árut feltöltenek, sokkal több alázattal viseltetnek egy kiló liszttel szemben, mikor felhelyezik a polcra havi 90 ezer forintos kereset mellett, vagy még annál is kevesebbért, mint azok, akik az árufeltöltők életét keserítik különböző rendeletekre hivatkozva.

Ez elől a rendszer elől menekülnek a fiatalok is, amely kimagasló köztisztviselői fizetéseken mellett garantálja, hogy mindent elkövet a normális élet akadályozására. Olyan rendszerről beszélünk, amelyik minden vállalkozóból előhozza a kényszerű ügyeskedést az adóterhek és a teljesíthetetlen adminisztráció miatt.

Azok vagyunk persze, mert rá vagyunk kényszerítve. Éppen miattatok. Túl sok adót, túl sok időt, túl sok idegrendszert pocsékolunk erre a zaklató, gyanakvó, korlátozó és korlátolt társaságra. És nem, nem lehet megint a „rendeletek és elvárások” mögé bújni meg arra hivatkozni, hogy hát ők jó emberek, nekik is van családjuk, házikedvencük, mert Adolf Hitler is szerette a kutyákat. Az államigazgatás legalsó lépcsőfokán, görgetős széken ücsörgő bürokrata is rendre behódol ennek a szemléletnek, aztán önfeledt mosollyal vezeti az áramot pár rosszul írt dátum miatt a mikrovállalkozóba, hogy ő aztán cégét felszámolva Londonba meneküljön mosogatni.

A konzervativizmus számára kulcsfontosságú az állam szerepe, de ez az elv mégsem tarthat fent egy szocializmusból örökölt államapparátust az összes sunyiságával, dologtalanságával és kivagyi pökhendiségével. Olyan új rendszer kell, amelyik szájkosarat, láncot rak a vadkapitalizmus törtetőire, egyúttal támogatja, helyzetbe hozza a hazai zseniket, hazai mestereket. Akikre különben olyan büszkék vagyunk, de valahogy az ügyeskedőkkel és az államigazgatással szemben sosem találják meg itthon a számításukat.

Talán éppen a rendszerbe gondosan beépített akadékoskodás és cseszegetés miatt.