Van-e jelentősége?
Krassó 1983-ban egy londoni étteremben gondterhelten mesélte, hogy Heller Ágnes és Fehér Ferenc alighanem megneheztelt rá. Heller ugyanis nosztalgikus beszélgetést akart folytatni vele az ötvenes évek elejéről, amikor a pár megmaradt Lukács-tanítvány még összetartott, szinte testvéri szeretettel és bizalommal. „Miféle bizalomról beszélsz?” – kérdezte Krassó. „Én például a legfontosabb dolgokról egyetlen szót sem beszéltem veletek.” – „Például?” – „Például a Rajk-perről. Én már 1949-ben, a per közvetítését hallgatva rájöttem arra, hogy az egész egy nagy hazugság. Mondtam is az apámnak, hogy ki kéne menekülni az országból, mert ezután még sokkal rosszabb dolgok is várhatók.” Heller indignáltan megkérdezte, hogy miért nem beszélt vele erről abban az időben. „Hogy miért nem? Hogy-hogy miért nem? Mert feljelentettél volna” – válaszolta Krassó.
A történetnek ezen a pontján felfüggesztette a jegyzetelést, a Guardian aznapi számának margójára firkált éppen. „Hát nem jelentett volna fel?” – kérdezte. „A legjobb lelkiismerettel feljelentett volna, és Hermann még inkább feljelentett volna, így hát ilyesmiről sosem beszéltem velük, ellenben beszéltem Hegelről, mert azt ők is olvasták.” Gyöngébb memóriájú kortársaim és a fiatalabb nemzedék kedvéért meg kell itt jegyeznem, hogy a „feljelentés” szó ebben az összefüggésben nem rendőri besúgást jelentett.
Ha valamely meggyőződésében megbántott ifjú kommunista – és ezek többsége igen kényes volt a hitére, ha ezt sértették, úgy érezte, személyes becsületét gyalázzák meg – nyilvános vitába bocsátkozott az eretnek nézetek képviselőivel, párt- vagy DISZ-taggyűlésen vagy akár csak magántársaságban, a következmények többnyire alig különböztek a feljelentések folyományaitól. – „Most aztán kígyót-békát kiáltanak rám” – folytatta Krassó, újfent jegyzetelve –,
