A baloldal tavaszi nyomora

A baloldali, szétzúzott elit immár történeti mélységűre növeli a magyar társadalom jobboldaliságát, reakciós elmaradottságát – sóhajtozza világgá Lengyel László a mandiner.hu szemléjében fájdalmát afelett, hogy az elitek versenyében a jobboldal kiütéses győzelemre áll. És a zemberek már majálisozni se mennek - teszem hozzá én. A véletlenek szerencsés összjátékának köszönhetően - életében először - Lengyel László kivételesen nem téved olyan nagyot.

Nem a baloldali elit, hanem maga a baloldal áll bukásra. Kicsiny magyari perspektívánkból az látszik, abban a kivételes és örömteli történelmi helyzetben vagyunk, amikor nem csak a hazai, hanem a nemzetközi progresszió is egyszerre halálozik el éppen. A XX. század második felétől vártunk erre a csodálatos pillanatra. Arra, mikor a hazai baloldalt már a nemzetközi bal se tudja kisegíteni, illetve visszahelyezni uralkodói pozícióba a békeharc és a nemzetköziség jegyében. Végre, mondhatnónk, de azért csendben ismerjük el: ebben nekünk vajmi kevés szerepünk volt – magukat nyírták ki. A baloldal végstádiumának biztos jele, hogy legnagyobb ünnepük, a Majális, szinte senkit nem érdekel. A Demokratikus Koalíció egyenesen le is mondta a városligeti részvételt, az meg milyen seregszemle, ahol a hadseregtípusok közül pont a berzerkerek hiányoznak. De egyébként sem látszódnak a Csepelről a Városliget felé tartó tömött sorok, idén különösen sok olcsó virslit kell visszacímkézni a Teszkókban.

De a baloldalt akkor sem a jobboldal nyírta ki. Nem az elitek versenyében verte le az egyik csapat a másikat, a haladó oldal egyszerűen kivégezte önmagát.

Azért, mert nekik a munka ünnepe helyett inkább a feltétel nélküli alapjövedelem kellett meg a buzifelvonulás.