Momentán még Új-Zéland…
Van az a vicc, hogy mi történik, amikor a sivatagban bevezetik a kommunizmust. Először nyilván semmi. Aztán lassan elkezd fogyni a homok. Nos, ebből is látszik, hogy a világ humorra és éleslátásra fogékonyabb része régen felismerte már azokat a világmegváltó recepteket, amelyek mindig ugyanúgy kezdődnek és mindig ugyanúgy végződnek, hiába is remélünk mást.
Lehetne olyan viccet is írni, hogy mi történik, ha egy országban, vagy csak annak fővárosában a liberális megmondók elérik a maguk kritikus tömegét. Először nyilván semmi. Aztán nekilátnak a megváltásnak, amely tulajdonképpen arról szól, hogy a többségi nemzetet a kisebbségek és a lelki sérültek, zavart identitásúak javára szégyenítik halálra egy állítólagos magas kultúra humanizmusának jegyében.
A végeredmény totális erkölcsi, etikai és gazdasági káosz.
És amikor a káosz eléri a csúcspontját, akkor bejelentik, hogy titeket nem lehet megváltani, szóval viszontlátás, aztán fognak überrel egy aranyvonatot maguknak. Ennek a folyamatnak jól tetten érhető kettőssége a különállóság folyamatos és szinte kényszeres hajszolása, majd az attól való rettegés, vajon mit szólnak ehhez a nem-mások. A jobboldali kormányok idejére bekészített összecsomagolt bőröndök például ennek az önmaguk másságától való zsigeri félelemnek a szimbólumai. Vannak, akik addig hergelik magukat a többségi társadalom gyalázásában, hogy utána, mint a kiskutya a friss kaki mellett, szinte remegve várják a szőnyegen ülve a gazdi szigorát. Csak hát bármily furcsa, sosem jön el a szinte már elvárt reakciós reakció.
Az összekészített bőrönddel való fenyegetőzés legújabb változata a rettegő migránsfeleség,
aki bizony attól fél, hogy török férje miatt majd legalábbis a belénél fogva fogják egy lámpavasra fellógatni az Andrássy-n. Egy olvasó az RMDSZ szellemi temetőjeként szolgáló kolozsvaros.com-on például
így ír érzéseiről:
Nem élek külföldön. Még nem. De már elővettem az angol könyvem. Eddig vártam. Vagy csak bíztam. Valamiben. Hogy majd jobb lesz. Majd más lesz. De nem, nem lesz. A lelkem mélyén tudom, már elfogadtam, beletörődtem. Úgyhogy elővettem az angol könyvem. Már ismét elég jól mennek az igeidők. Készülök. A bőrönd már megvan. A diploma fordíttatva. Készülök, mert kell. Mert itt maradni nekem, nekünk egyre veszélyesebb. A férjem nem magyar. A férjem idegen. Sőt, még idegenebb. Muszlim. Tehát nekünk lassan mennünk kell. Amíg nem késő. De talán már most is késő.Nagy örömmel jött ő ide. Tele tervekkel, álmokkal. Azt hitte, hogy őt is úgy fogják majd fogadni itt, mint ahogy engem fogadtak ott. De csalódnia kellett. Sokszor. Minden nap. Tanult, intelligens, diplomás. Akar dolgozni, ak ar beilleszkedni, de a magyarok nem hagyják. Kirekesztik. Nem kap munkát. Nem barátkoznak vele. Pedig nem látszik rajta, hogy ő „más”, csupán csak annyi látszik, hogy külföldi.
Az önvallomás legérdekesebb és legkiemelkedőbb része az, amelyben arról ír, hogy
menni kellene, de lehet, hogy már most is késő
. Tehát, hogy
a társadalmi bosszú éppen a levél megfogalmazása közben fog lecsapni annak írójára,
mondjuk valamilyen betyársereg, vagy egyenesen az állami migránsellenes kommandó személyében, amely füstgránátot lő be az ablakon, majd minden felszólítás nélkül rúgja be a békés és toleráns otthon ajtaját. Azért is érdekes lehet ez, mert ha az írónak ráadásul még saját blogja is van, ott bizony egy végtelenített, hosszú hónapok óta íródó posztban leírva is követhetővé válhat az életet gúzsba kötő rettegés:
…mennénk, de lehet, hogy már most is késő. Lehet, hogy már itt vannak az ajtó előtt. Mindjárt ránktörik. A következő pillanatban már a bilics rabságában vergődhetünk. Most visznek el, érzem. Nem, még nem, de még nem, de most! Már hallom a lihegésüket a lépcsőházban, itt vannak, olyan gyanús ez a csönd, most! Nem, még kivárnak, de akkor majd most…
És így tovább. És így tovább. Lehetne emelni is ám a tétet. Mondjuk egy bejegyzés zárulhatna azzal, amivel a nyúl mögötti üregben a felirat: aaaaarrrrrrggghhh... És amikor már eleget rettegtek, utálkoztak és érzékenyítettek, akkor jön a valódi elvándorlás. A The Guardian jelentetett meg
egy írást arról, hogy a június 23-ai referendum óta eltelt időszakban 10 647 brit lakos regisztrált az új-zélandi bevándorlási hivatalnál. Mindezt nyilván liberális brit kutatók egy csoportja azonnal meg is indokolta, miszerint a középosztálybeli brit értelmiségiek közül sokan keseredtek el honfitársaik szűklátókörűsége és nacionalizmusa miatt, és valami MÁS-ra vágynak. Ők most éppen Új-Zélandot látják úgy, mint ami multikulturális, rendkívül toleráns, és ahol jó az életszínvonal és még jobb az éghajlat. Menni kell tehát. Holott a már ennél is jobban multikulturálisnak lenni képtelen London és Anglia pont attól lett annyira élhetetlenül szar, hogy a liberálisok túltolták a biciklit a sok érzékenyítéssel.
És miután romba döntöttek mindent, mind erkölcsileg, mind gazdaságilag, akkor lelépnek.
És még van pofájuk a tősgyökeres briteket hibáztatni, amiért nem sikerült a nagy mulikulti összeborulás. Hülyeangolok, angolhülyék! Persze nekik különböző összeharácsolt alapítványi forrásokból telik az exodusra Új-Zélandra. Egy újabb új világba. Mások, szintén a középosztályból, akik azért menekülnek, mert megunták Londont, meg az egész érthetetlen káoszt, meg a sok szájtépést a toleranciáról, akkor fognak a legjobban meglepődni, amikor rájönnek, hogy e liberálisok már rég beelőzték őket. És az új-zélandi képernyőkről, rádióból és írott sajtóból ugyanazok a vélemények csapódnak majd az arcukba, csak akkor már Új-Zéland kapcsán.
Amely most momentán még rendkívül toleráns és multikulti, de hamarosan elkezd majd ott is fogyni a homok.
Ráadásul a kitelepült értelmiségiek egy jó darabig még haza is írogatnak majd a Londonban maradt szánalmasoknak, kb. ahogy az Amerikai Magyar Népszava üzenget haza. Azon már korábbi posztokban is el-elfilozofáltunk, hogy üresedő kishazánk valójában jó célpontja lehet a békés öregkorra vágyó nyugatiaknak, akik vesznek egy vityillót valahol egy vidéki kisfaluban, és úrként élhetnek a nyugdíjukból. És ezt tulajdonképpen nem is bánnánk, ha hozzák a zsét, sőt még a fűnyírásból a helyiek is profitálnak valamennyit.
Külön örülünk viszont, hogy kishazánk a londoni multikulti értelmiségének nem eléggé multikulti, nem eléggé toleráns, és nem is olyan jó az éghajlata.
Szóval nem ide jönnek. Miközben Új-Zélandról is bebizonyítják, hogy mégsem olyan toleráns, nem is eléggé multikulti, sőt az éghajlata is szélsőséges, mi koncentrálhatunk arra, hogy fenntartsuk ezt a kis magyari létet, amely a világ más tájaihoz képest nem is annyira borzasztó. Nyugodtan meg lehet kérdezni erről a legújabb, nyugati bevándorlóinkat.
