Demszky Gábor újra fiatal
Budapest hercege, a mi Gáborunk előkotorta pincéje mélyéről a sokat látott régi stencilező gépét, amin demokratikus ébredésének hajnalán Mao műveket sokszorosított. A gépészeti restaurálás sürgető szükségeként azt nevezte meg, hogy mindenképpen új rejtekhelyre kell szállítani az értékes felszerelést, hiszen ki tudja, mikor lehet rá újra szükség ebben az élhetetlen illiberalizmusban, ahol felváltva fűtenek Kertész és Márai kötetekkel. Persze ma már nem Mao műveinek sokszorosítása lenne a nyomdagép feladata – nyilván. Ennyit még egy haladó is haladhat… Régóta gyanúsítom azzal a haladó polgártársaimat, hogy valami furcsa kis alternatív univerzumban élnek, ahol sárkányok, szörnyek, varázskardok, illiberális proféták között kell eljutni a tökéletes társadalomig jónéhány szerencsés kockadobást követően. Vagy kedvenc Demszky Gáborunkon tényleg eluralkodott az agyszifilisz, és ezért hiszi, hogy a régi, kézműves stencilezőgépe maradt a szabadság utolsó biztosítéka a Copy General helyett, ahol – amennyiben kivárja a pár bőrkötésbe ámult gender studies szakdolgozat adta sort – bármennyi Juncker intelmet sokszorosíthat kedvére. Gáborunk hősies kis történetének van még egy végtelenül szomorú olvasata. Mint beszámolójából kiderült, teljesen egyedül lokalizálta át ismeretlen, ám biztonságos helyre közelmúltunk és közeljövőnk szólásszabadságának gőzgépét, ami – állítása szerint – 60 kilót is nyomott fénykorában, de azóta itt-ott lekopott róla a festék. Sehol egy vállas Gulyásmarci, sehol egy szikár Feketegyőr, Gábor egyedül küzdött, mint ellenállhatatlan erő az elpusztíthatatlan sziklával. Mint magányos demokrata a mellékutcában. Szomorú, hogy az Etus-definíció szerinti mai fiatalokat ennyire nem mozdítja meg egy ennyire fontos demokratikus rítus, mint az utolsó orbánfüggetlen stencielzőgép biztonságba helyezése. És Gábor megnyugtatása.
