Ennyi erővel tényleg le lehetne aszfaltozni a Városligetet
Az teljesen világos, hogy az emberiség, legalábbis a nyugati, úgynevezett jóléti társadalmak egyik legnagyobb, közvetlenül is fenyegető problémájává az kezd válni, hogy nem tudják, mit is kezdjenek a rengeteg szabadidejükkel. Mert a gépek, a gyártósorok, a szoftverek egyre inkább helyettesítenek minket a munkának nevezett, amúgy igen kellemetlen időtöltés során, nem véletlen, hogy számos országban komolyan fontolgatják a három napos munkahét bevezetését.
Talán ennek megfelelően döntött úgy tavaly nyáron néhány tüntiző okostojás hatására az illetékes elvtárs, hogy legyen már a gyalogosoké a közösségi közlekedésre 1896-ban megnyitott Szabadság (akkor Ferencz József) híd. Világos, mint egy pörgőrúgás az orosz naplementében, a sok villamos, meg a munkába, gyerekért, nagyszülőhöz, étterembe (és normális helyre sörözni) siető vonalas, avítt gondolkodású fasiszta ne utazzon erre, menjen máshogy, amerre akar. Van még elég híd, ami összeköti az embereket, és – ahogy Megyó doktor fogalmazott – a Duna jobb és bal partját. Meg hát a szabadidőt is el kell valahogy tölteni.
Ahogy régi poén szólt: a szocializmus épüljön, ha akar, mi iszunk.
Az utazó utazzon, ha akar, mi piknikezünk. Ugyanakkor felmerül néhány kérdés, ami úgy kérdőjelezi meg az elképzelés helyességét, mint a megvalósult szocializmus az elméletiét. Mert nem igazán értek egyet azzal, hogy kellemes időtöltés a hatvan fokos aszfalton üldögélve a meleg kannásbort szürcsizni, miközben megy az ájsztendvidceu és a kritikálmessz céltalansága. Mert céltalanság ez a javából, hiszen gondoljunk csak bele, semminemű infrastruktúra nincs kiépítve a lezárt hídon, sem székek, sem napernyők, sem bárpult, sem kósza prostituáltnak álcázott zsebesek, szóval semmi, csak és kizárólag a perzselő aszfalt, a híd zöld vastraverze, ami annyi árnyékot ad, mint egy ruhaszárító kötél Katarban. De látszólag mindenkinek frankó ez így, legyen az külvárosi srác, vidéki fiatal, vagy éppen bel-budai burzsujgyerek. Igen, szép számban árasztják el a hidat a látszólag jómódú családból érkező srácok és lányok, akik simán járhatnának valamelyik minőségi és kevésbé minőségi szórakozóhelyre, de nekik a híd kell, hogy egy tömött, csúcsforgalmi metrószerelvény komfortfokozatát idéző környezetben üldögéljenek a retkes aszfalton… Amennyiben egy normális városvezetés meg azt mondaná a remek ötletre, hogy nem, mindenki szórakozzon az arra érdemes objektumokban (pl. a bulinegyed), akkor nyilván lenne diktatúra, Európa segíts!, benáculás, avítt városvezetés, bajszos szar, stb. Egy picinyke kis olasz ember dühösen indítványozná a hetedik cikkelyt az EP-ben, Schultz elvtárs pedig a kampányát félbehagyva nyilatkozná tele a haladó sajtót az orbánizmus legújabb gaztettéről, ami mellett még a késfogú mutánskutyák déli határmenti terrorja is eltörpül. Talán az illetékes városvezető elvtársak csak simán megértették az idők szavát, vagyis azt, hogy igazából lényegtelen dolgokon teljesen felesleges idiótákkal vitatkozni. Még örvendeztek is neki. Csináljátok csak – gondolhatták –, legfeljebb a párszáz hülyén és az értük minden körülmények között rajongó haladó sajtón kívül az összes maradék budapesti gondolatai a ’80-as évek nosztalgiájába kanyarodnak, és gyalogosbarát Budapest helyett megint Autópályabudapestet akarnak majd. Csak azért, hogy ne ezeknek a gyökereknek legyen igazuk. Cserébe néhány hétvégén elfoglalhatják a hidat a kannásbortól a tűző napon öt perc alatt bebaszók mindenki legnagyobb örömére. Most akkor ki győzött?
