A nemzetietlen nacionalizmus
Nagyvonalúan a posztmodernnel szokták magyarázni az olyan jelenségeket, amelyeknek első látásra semmi értelmük, nyilvánvaló önellentmondásra épülnek, vagy a hagyományos keretek közt nem magyarázhatóak.
Idegen népekért rajongva gyűlölni a magyarokat kulturális hagyomány a magyarországi baloldalon. Linder Béla díszsírhelyig nyalta a nemcsak a magyarokat, de önmagukat is népirtásig gyűlölő jugoszlávokat. Jászi Oszkár magyarellenességét addig bírta tökéletesíteni, míg a modernitás jegyében olyan pásztorokért kezdett őszintén rajongani, mint az Erdélybe beavászkodott bocskoros románok. A saját népével szeretve kritikus, valójában dékásan ajvékoló Ady Endre valósággal orgazmusközeli állapotba került, ha a korabeli magyarnál jóval léhább és butább franciáktól kellett elkapjon valami új és trendy nemibetegséget. Az öngyűlölet, és főleg eme öngyűlölet keretében más népek indokolatlan imádata tehát nem újkeletű jelenség ezekben a körökben. Miért magyaráznánk akkor a posztmodernnel?
A baloldali jóemberkedés valójában egy MLM-szisztémákhoz hasonló lépcsőzetes út a pokolba. Ha a nulladik szintű karbonlábnyomos hülyeségeket nem számítjuk, akkor elsőként vannak a fák. Ezeket ültetni kell, meg hozzájuk láncolni magát a baloldalinak, ha a fideSS ki akarja vágni őket. Aztán ott vannak az állatok, amelyeket tilos megenni, hacsak nem egy finom tücsökről vagy ínycsiklandóan tekergő gyűrűsféregről van szó, mert ezek a jövő finomságai, amelyekből progresszív dolog nasizni egy igazi baloldali fiatalnak. A valódi állatokat azonban, amelyeknek szemük van, cukin szőrösek és plüssöket lehet belőlük készíteni, kötelességünk megvédeni Semjén vadászataitól.
Azonban egy igazán tenni akaró, de valójában sosem tevő balliberálisnak ez bizony nem elég. Ő embereket és népeket akar megmenteni. Az se baj, ha ezek a népek nincsenek bajban, vagy nincsenek. Legjobb példa erre talán a mostanában ismét felkapott katalánok esete. A balliberális hipszterek egyik európai fellegvára az a Barcelona, ahová a balliberális hipszter Magyarországról is elsősorban azért jár, hogy az ott tartózkodásának egy-két hete alatt az itthon eltöltött évtizedes munkásságával ellentétben komoly gyökeret eresszen. Barcelonában hirtelen minden tökéletes neki, amit itt gyűlöl. Imádja, hogy a közösség létének szerveződésében a legkomolyabb szerepet a futball játssza, ahogy a százezres stadion se gond, amelyben ő még születése előtt lett bérletes, ezért őszinte és nem divatdrukkere az FC Barcelonának. Arra a legbüszkébb momentumosként, hogy választott városa már rendezett olimpiát, mert a katalanok biztos nem lopták el a költségeket – igen, ebben igaza van, a katalánok tényleg biztosan nem… –, hanem nemzeti büszkeséget vettek belőle az oktatásegészségügybe fektetése helyett.
Teljesen felesleges észérveket felhozni neki, mert ha kikacagod ezt az egész katalánkodást, és felhívod a figyelmét, hogy spanyolok annyira elnyomják őket, hogy nemhogy államuk, de még népük se létezik, vagy ennyi erővel Palócia vagy Szögöd is lehetne független állam, akkor csak visszatereled a ‘90-es 2000-es évekbeli kedvenceihez, a tibetiekhez. Tőlük meg a vallásukat vette át, ami a bigott és pókhálós katolicizmussal ellentétben progresszív és értékes számára. Mielőtt még a székelyekkel, csángókkal, meg egyéb határontúli kisebbségekkel vonnánk számára párhuzamot, emlékszünk még, amikor a híres MSZP-s szociológus, Csepeli György a kilencvenes évek végén megalkotta a pirézek képzeletbeli népcsoportját, hogy velük riogatva mérje fel a bűnös és tudatlan magyarok xenofóbiájának fenyegető mértékét? A balliberális értelmiség ujjongott, hahotázott, tapsolt. Gurgulázó röhögésből feltörő hurutos hurutos krákogással gúnyolta ki a buta mucsaiakat, akik beszopták az ő, mindegyiknél zseniálisabb és szellemesebb trükkjét.
Nos, emlékszünk még 2017 körül a rohingjákra? Pont ugyanez az értelmiség állt be mögéjük körömszakadtáig, csak hogy támadni tudják vele Külgazdasági- és Külügyminiszter Urat. A rohingják viszont egy ugyanilyen vicc lehettek. Valójában soha senki nem látott még egyetlen rohingját sem, de az a legfontosabb, hogy megvédjük őket attól, hogy a fideSS kiirthassa őket! A rohingják egyfajta, a balliberálisok tudatalattijából feltörő képzelt kobold. Olyasmi, mint amit a láthatóan komoly lelkiismeretfurdalással küzdő volt SS-tag Éder Mester képzeleg a zsidókról, a lopós, hazudós vörös kócos kis Pumukli személyében, aki alapvetően mégis egy szeretnivaló kis aranyos lény, kár volt elgázosítani és lámpaernyőt készíteni belőle a Birodalomnak. Most már sajnálja az egészet, és inkább kis ágyikót farigcsál a szalmapriccs helyett a pajkos kis manónak, akit rajta kívül soha senki sem látott még…
Azonban a rohingjáknál is létezik keményebb pótszer egy hazafiatlan pacifista liberális hippinek. Ezek pedig a kurdok. A kurdokban minden megvan, amit az irántunk rajongó balliberális értelmiség látensen rajong, de ő maga sosem tud vagy mer megtenni. Nacionalisták, militaristák, és a pickupjukra rögzített kétemberes nehézgéppuskát markolászva úgy általában is nagyon messze vannak attól a képtől, amit a villanyrolleren romkocsmáról romkocsmára száguldozó semmirekellő balosokról ismerünk.
Szerencsére ezek is tisztában vannak semmirekellőségükkel. Jó szar lehet nekik, és láthatóan hiányérzetük is van, amikor egy nagy focitornán mindenki őszintén szurkol az övéinek, nekik pedig nincs senkijük. Láthatóan hiányérzetük van akkor is, amikor meglátják a befont hajú kurd amazonokat olyan PKM-ekkel a kezükben, amiket ők el se bírnának. Ilyenkor kavarog bennük, hogy a tanult fegyvergyűlöletükkel ellentétben mégis ösztönösen menőnek érzik a fegyveres létet.
Sajnos ez minden problémájuk oka, ugyanis a tanultakkal ellentétben gyökértelen, nemzetietlen, hazafiatlan, fegyvertelen, férfiatlan szarnak lenni sosem lehet jó érzés.
