A pacsmag és a szülöttei
Törvényszerűségként szokás emlegetni, hogy a politikában minden lehetséges és annak az ellenkezője is. Mivelhogy művelőit nem kötik gúzsba az egzakt tudományok korlátozásai, néhányan közülük hittel vallják a konfabuláció diszkrét báját, és önjelölt prófétaként kezdenek munkálkodni szép új világuk megteremtésén. Az eligazítást követően nyuszika ezért általában vérszemet kap, és úgy gondolja, akár még a tigrist is megregulázhatja, ha éppen úgy tartja úri kedve. Csak hát, mint tudjuk, a tigris nem jár el az értekezletekre.
A mesterséf patkányok, a magakellető sportautóvá transzformálódó kamionok és az okostelefonnal levadászható harci zsebszörnyek korában szocializálódó nemzedékek éjt nappallá téve kényszerfürdőznek a szemfényvesztő sokszínűség szirupos medencéiben. A véget nem érő szórakozás során a vidámpark üzemeltetői a harsány élmények mellett bőkezűen merítenek zsenge kuncsaftjaiknak az elhízás, a kettestípusú cukorbetegség, a diszlexia, a figyelemzavar, a hiperaktivitás, a fiatalkori depresszió vagy épp a torz én- és jövőkép kondérjából. Nem nehéz belátni, hogy ilyenkor beláthatatlanok a következmények.
Természetesen pánikra semmi okunk, hiszen egy demokráciában semmi sem kötelező. Mármint kvázi nem. Sokszor el is szajkózzák: ott az a gomb – kérem szépen –, ki lehet kapcsolni, ha nem tetszik, ami látszik. Így mindenki maga döntheti el – mármint kvázi –, hogy a haladás útjára kíván-e lépni, vagy inkább tovább hallgatja a letűnt korok lejárt lemezeit. Hinni mainapság mindezek jegyében már nem csupán a templomban lehet és ildomos, hanem leginkább azon kívül bárhol, ahol hirdetik az új idők hívószavát, és a kufárok újfent árusítják az aranyborjút megannyi kivitelben.
Az iránymutatás tehát kvázi demokratikus, ugyanakkor átlépve a kritikus határt, már jobbára csak diktatórikus. A szabály ennek nyomán az, hogy érvénytelenek a régi szabályok, és ehhez pedig igazodni szíveskedjen mindenki. Különösen azok a kirekesztő elemek, akik kétségbeesetten próbálják nyomogatni a már említett gombot, mert deresedő halántékuk mögött nyomasztó főhasogatást okoz a sejtelem: a tébolyultak urizálását ezúttal is nekik kell megfizetniük. Jól tudják ugyanis, az új világ meseírói semmi olyat nem tudnak, amit a régi fabulák ne lepleztek le volna már milliószám.
Az egyik ilyen tanmese Vlagyimir Szutyejev tollából és színes ceruzáiból született. Főhősünk egy ostoba, civakodó, mindenkitől mindent elirigyelő, frusztrált liba, akinek a vélhetően átlag alatti készségei és képességei fordított arányosságban állnak tévképzetes ambícióival és exhibicionizmusával. Az ilyenre mondják, hogy nem a legélesebb kés a fiókban, ő mégis szelni akar.
A buta liba nem fért a tollaiba, és egy nap útra kelt, hogy megmutassa, jóval különb nemcsak a többi libánál, hanem mindenki másnál is a vidéken. Elsíbolta a hattyútól annak kecsesen hosszú nyakát, a pelikántól tasakos csőrét, a gémtől nyurga lábait, a varjútól apró szárnyait, a fácántól díszes farktollát, majd a kakastól a húsos taraját és lármás kukorékolását, hogy aztán öntelt délcegséggel grasszálhasson föl s alá libatársai előtt. A maradi plebsz egy ideig tűnődve nézegette a színpompás bájgúnárt, de libabőrös valahogyan egyikőjük sem lett a látványtól.
Nem is állták ki a műértő közönség próbáját, ezért inkább elindultak kicsinyeikkel füvet csipegetni és a tóban fürödni. Haladó gondolkodású társuk is velük tartott, de csakhamar kiderült, az újonnan szerzett cifrázata nem sok praktikummal párosul. Összevisszasága, aránytalan felépítése miatt sem enni, sem futni, sem úszni, sem repülni nem volt képes, így könnyű prédája lett az arra portyázó rókának. És bár nem érdemelte volna meg, társai életük kockáztatásával mégis kiszabadították a ravaszdi harapásából.
Az esetet követően a libbent libának lassacskán kezdett megjönni az esze. Visszaszolgáltatta testidegen testrészeit, és bele sem mert gondolni, mi történt volna, ha még idő előtt győzedelmeskedik a többségben a mindent mindennel összepacsmagolás elve. Rájött továbbá arra is, hogy a sokszínűséget már megalkotta valaki más. Még nagyon régen. És annak önkényes újradefiniálása egyrészt nem alkalmas alkalmatlansága elfedésére, másrészt nem váltja ki a tisztességgel elvégzett munkát, sem pedig az örök érvényű értékeket.
Mert léteznek ilyenek. Még a politikában is.
