Uniót a történelmünkkel!

Azt most hagyjuk, hogy méltó-e a nemzeti ünnepeinket politikai üzengetésekkel telezsúfolni! Végül is március 15., augusztus 20. és október 23. is politika volt a maga korában, szóval ne kényeskedjünk! Az viszont biztos, hogy rémesen unalmas, ahogy több száz, vagy akár ezer évvel ezelőtti mondatokra próbálják ráerőltetni az aktuális mondanivalót. Pedig legyünk nyugodtak: sem Szent István, sem Kossuth vagy Széchenyi nem üzentek semmit a XXI. századnak! Hiába idézgetik őket politikusok, régi idők nagy embereitől nem kiragadott mondatokkal, hanem célok és életművek megértésével tanulhatunk. Ez a valóban használható üzenetük.

Ki tudja, hány megemlékezésen mondták el két nappal ezelőtt pártvezérek, országgyűlési képviselők, polgármesterek – más és más éllel –, hogy szabadság, haza, bátorság meg ilyenek. Augusztus 20. környékén meg a könyökünkön jön ki az „az egy nyelvű és egy szokású királyság gyenge és esendő” szöveg azoktól, akiknek feltett vágyuk teljesen idegen kultúrájú és nyelvű, alacsony képzettségű tömegekkel elárasztani Magyarországot (is). Ez mondjuk éppen egy olyan idézet, amit Szent István a saját korának szánt, ám az igazsága örökérvényű, csak egyáltalán nem úgy, ahogy hazudni szokás manapság – de erről majd máskor.

Ezek az izzadságszagú párhuzamok, amelyek a régebbi korokból örökölt nemzeti ünnepeink idején divatba jönnek egy-egy napra, igencsak kiábrándítóak.

Első királyunk kora, a XI. század gyakorlatilag semmiben sem hasonlított a mai világunkra, így aki onnan akar politikai bölcsességeket átemelni a mába, az kénytelen ferdíteni vagy hazudni. Ennyire más életű korokból legfeljebb általános igazságok lehetnek érvényesek ma is – például István első, legfontosabb helyre tett intelme a katolikus hit megőrzéséről, még ha ezt nem is szeretik idézgetni a jóemberkedő progresszívek. Az Intelmeket azonban Szent István a fiának és a további királyoknak írta, úgyhogy ha közemberek találhatnak is benne megfontolandó gondolatokat, ez a mű alapvetően nem XXI. századi pártvezetőknek és választópolgároknak szól.

Jóval több hasonlóság van a mai életünk és 1848 között, de még itt is kellően nagy a távolság ahhoz, hogy ne akkori megmondásokat akarjunk a mában alkalmazni. A forradalom és szabadságharc korának legégetőbb kérdése a jobbágyfelszabadítás volt, amelyet elsősorban a királyon, másodsorban a nemességen kellett átnyomni.

Módosult alakban persze ma is időszerű lehetne valamiféle jobbágyfelszabadítás kérdése, de ehhez most már a multinacionális óriásvállalatokat, bankokat és gyárakat kéne meggyőzni, ami sokkal nehezebb feladat lesz, hiszen az 1848-as királyi és nemesi hatalom össze se mérhető a kapitalista nagytőke mai hatalmával.

Ugyancsak fontos követelés volt a cenzúra eltörlése és a sajtószabadság, vagyis hogy a kényesebb újságcikkeknek ne kelljen átmenniük egy császári hivatalnok kezén, mielőtt megjelennek. Boldog idők voltak azok, amikor még nem ismerte az emberiség a XX. századi diktatúrák kifinomult megfélemlítési módszereit és a kultúránkba beépült öncenzúrát! Ma viszont bárki olvashat jobboldali patrióta és baloldali globalista sajtót, bárki nézhet patrióta és globalista vlogokat, bárki nézhet TV2-t meg RTL Klubot, tehát Petőfiék örülhetnének. Igaz, azt el tudom képzelni, hogy Petőfiék most a Google és a Facebook felé ráznák az öklüket otromba, leplezetlen cenzúrát kiáltva, és bizony nem is tévednének. A dolguk azonban itt is jóval nehezebb lenne, hiszen a Landerer és Heckenast nyomdához oda lehetett menni balhézni, a Google-lel és a Facebookkal viszont csak írásban lehet kommunikálni, hogy aztán közöljék: megvizsgáltuk a kérelmedet, de változatlanul azt gondoljuk, hogy nekünk van igazunk, úgyhogy el vagy némítva, szevasz!

Mennyivel egyszerűbb lenne, ha a Google és a Facebook cenzúrája ellen is lehetne így küzdeni, ahogy 1848-ban lehetett…

Rendesen rendszert váltani, amikor kell

Akartak aztán az 1848-as ellenzéki politikai vezetők meg a pesti forradalmár ifjak olyanokat is, mint felelős minisztériumok és kormány, népképviseleti országgyűlés, jogi és vallási egyenlőség, általános adókötelezettség, nemzeti hadsereg, nemzeti bank, és hogy ne zárjanak börtönbe embereket a politikai véleményükért. Mára ezek életünk részei, csupa-csupa megvalósult követelés. Csak az unió Erdéllyel hiányzik, de ez egy másik ügy. Egy szó mint száz, az 1848-ban követelt polgári állam és annak tartópillérei mára természetesnek tűnő valóságok, hiszen polgári államban élünk.

Ha tanulságra vágyunk, akkor ne mondatokat idézgessünk a 12 pontból meg az Intelmekből, hanem próbáljuk megérteni a régebbi időket! Ha szó szerint akarjuk átemelni a nemzeti ünnepeinket a mába, akkor ott kezdődik a gond, hogy egymással is ütköznek. A XI. században a pusztai jellegű, törzsi alapú államunkat kellett átszervezni egy korszerű, európai feudális, azaz rendi állammá, 1848-ban pedig ezt a feudális államunkat kellett átszervezni egy korszerű, európai polgári állammá.

A ma is értelmezhető üzenet, hogy mind Szent István, mind a ’48-asok munkássága egy-egy rendszerváltásról szólt. A korszakalkotó emberek legfontosabb képessége ugyanis nem a pántlikás pátosz, hanem a rugalmasság és az alkalmazkodóképesség.

A maga korában Szent István és 1848 rendszerváltása is egy modern államot tűzött ki célul. Sem 1000-ben, sem 1848-ben nem szabadott, és 2023-ban sem szabad lecövekelni annál, ami régebben, vagy akár csak évtizedekkel korábban érvényes volt. Mindig alkalmazkodni kell a korhoz, mert ez a túlélés záloga. Az örökérvényű értékeket persze bele kell vinni ezekbe az alkalmazkodásokba, mert ha nem visszük bele, akkor kicsúszik alólunk a létezésünk erkölcsi alapja és ezzel később maga a létezésünk is, ha viszont az örökérvényű értékekre korábbi viszonyok közt ráigazított külsőségekhez ragaszkodunk, arra is rámehet a létünk.

Ha olyan helyzet adódik, néha rendszert kell váltani, méghozzá rendesen: nem bent hagyva az előző rendszer maradékait.

A nemzeti ünnepeink egykori hőseitől az alkalmazkodóképességet, a jövő megértésének fontosságát tanulhatjuk meg. Hogy nem kell körömszakadtáig ragaszkodni ahhoz, amiben már nincs jövőkép. Idejében tudni lelépni a korhadt, hamarosan süllyedésnek induló hajóról, és átlépni a frissen lakkozott, jó állapotú hajóra. Különösen hangsúlyos az idejében, hogy ne csuromvizesen, szakadt ruhában, kilógó seggel, kapkodva tegyük ezt, hanem még a csomagunkat is rendben magunkkal vihessük. Nagy szerencsénk, hogy van történelmünk, így tanulhatunk belőle.

Vezető kép: MTI/Czeglédi Zsolt