Vágó István „kávézott” és fülelt – Stefka Istvánék ’93-ban még nem sejthették, mit keresett a titkárságukon (Médiaháború, 15. rész)

Harc a koncért, a velőscsontért – folytatjuk Stefka István médiaháborús sorozatát. Mit keresett Vágó István 1993-ban Stefka Istvánék titkárságán? Állítása szerint kávézni járt be, mert az olyan finom volt. Mégis különös, hogy a “kvízmester”, aki addig nem tűnt fel ott, csak azután kezdett odajárni miután a jobboldali tévések vették birtokba a szerkesztőséget. Mit hallgatott ki, milyen információkat gyűjtött össze? Ki tudja. Akkor még senki sem sejtette, hogy sok-sok évvel később Gyurcsány Ferenc egyik leghűségesebb embere, a DK egyik arca lesz. Médiaháború, 15. rész. 

Egyet tudomásul kell vennünk, a médiaháború nem egyszerűen újságírók csatája volt, hanem öldöklő politikai harc a teljes hatalomért – a médiában, a politikában, a gazdaságban – az ellenfél leradírozásával. Az már egy más kérdés, hogy amíg a balliberálisok a javakért, a tulajdon megszerzéséért nyújtották ki a kezüket, addig a másik oldal a nemzeti újságírás megteremtéséért harcolt. Persze nem volt kizárva az sem, hogy itt is, ott is sérültek emberek. Nem ez történik ma is? Nem vet be minden eszközt – álhíreket, hazugságokat, dezinformációkat – a sajtó főként balliberális-globalista oldala, hogy a megtévesztett közvélemény neki higgyen?

Ezt az embertelen világot zseniálisan festette le Mihályfy Sándor filmrendező, az Indul a bakterház és az Ábel a rengetegben csodálatos alkotója- „Akkora velőscsont, mint a Szent Gellért-hegy” című könyvében. Saját élményeiből merítve nemcsak a filmvilágban, a színházakban történt szakadást, ellentétet elemzi írói eszközökkel, hanem azt is, ami a rendszerváltás után történt a médiában. Ezt írja: „…hogy lehet ép ésszel elfogadni a kettészakadást, ezt a gyűlölködést, ezt a szembeállást, ezt a szekértáborozást… és a nagy vesztesei, a nagy halottai e lehetetlen csatának: Chrudinák, Pálffy G., Stefka, Várkonyi Balázs, Liebmann Katalin, Sugár András, a másik oldalon Bánó, Baló, Érdi, Szegvári…

és tudják olvasóim, hogy miért megy ez a bruszt, nem csirkelábért, nem a kaparónak nevezett csirkelábért, hanem velőscsontokért, velőskenyérért barnasörrel, Guinness sörrel leöblítve a torkokon, a borssal, pirospaprikával megbolondított pirítós kenyérre kent velős kajáért megy a bruszt, nem a csirkelábért, hanem akkora kibaszott velőscsontért, mint a Szent Gellért-hegy… ezt el tudják Önök, olvasók képzelni, és mivel ennek a Trianonnal megvert kis országnak csak egy Szent Gellért-hegye van, csak egy óriásvelőscsontja, ezért a velőscsontban megbújó rezgő velőt úgy kéne elosztani, hogy egy csirkeláb, egy pirított velőskenyér jusson a jobboldali keresztény magyarnak, és egy csirkeláb pirított velőskenyér jusson a baloldali zsidó magyarnak, tetszik érteni, egy csirkeláb, egy velőskenyér és nem csirkelábak ezerszámra, százezerszámra ott, és itt egy akkora velőscsont, mint a Szent Gellért-hegy, mert attól a velőmennyiségtől csak el lehet rontani a gyomrot…

Hát mire ez a kettészakadás, hát mire ez az urbánus-népies marhaság, mire ez a nemzeti-liberális őrület, mire ez a keresztény-zsidó megkülönböztetés, mire ez a szekértáborra szakadás…hová vezet el, mi lesz ebből az értelmetlen csatából…”.

Milyen igaza volt Mihályfy Sándornak, aki a maga szarkasztikus, fanyar humorával megfogalmazta a még ma is tartó médiaháború, politikai csatározás lényegét. Pázmányi körmondataiban benne van a hatalmas indulat, a kérdések soraiban az igazságkeresés és az a mély értetlenség, amire válaszokat vár.

Nagyon sokan vártunk/várunk erre az értelmetlen háborúskodásra választ. Mert ugye identitásunkat senki kedvéért nem fogjuk feladni. Csak egy valamiért lehetne, a magyar nemzet érdekeiért. De az maga az identitás. Nem kellene ezen többeknek elgondolkodni?

Egy öreg kertész barátom, Péter, akivel együtt rendezgetem már évek óta a kertemet, azt kérdezte a minap: Pista, miért van az, hogy magyar emberek minduntalan feljelentik saját hazájukat az Európai Unióban és a világban? Miért van az, hogy egyetlen közép-kelet európai nemzet sem teszi ezt meg,  – román, szlovák, cseh, lengyel, horvát, szerb, bolgár – akik a szovjet, kommunista rabigában szenvedtek, azoknak egyetlen képviselője sem ugor neki a nemzetének. Csak a magyar. Péternek, a kertész barátomnak is csak azt tudom mondani, hogy ezek az emberek gyökértelenek, ezekben az emberekben nem létezik az a történelmi magyarság, az az aggódás nemzetükért, mint Mihályfy Sándorban, Tamási Áronban, Radnóti Miklósban, József Attilába, Teller Edében, Sinkovits Imrében, Latinovits Zoltánban, Csurka Istvánban és sok tízezer, százezer magyarban, akik a magyar kultúrát képviselték és jelenleg is képviselik, ápolják.

Pedig „egy nemzetnél sem vagyunk alábbvalók…” – írta Zrínyi Miklós költő, hadvezér a Ne bántsd a magyart! című röpiratában. Zrínyi tudta, hogy a török ellen csak összefogással lehet győzni (A török áfium ellen való orvosság). De, aki ezt nem érzi át – akár négyszáz év távlatából – annak fölösleges erről beszélni.

Mihancsik Zsófia, Betlen János és Juszt László különharcai

Több, mint húszéves rádiózás után 1993 tavaszán a Magyar Televízióhoz szerződtem a Híradó és A Hét főszerkesztő-helyettesének. A sok száz dokumentum-műsor, riport után sajnáltam otthagyni a rádiót. Az új vezetés – Csúcs László, a teljes jogkörrel felhatalmazott alelnök és P. Szabó József adófőszerkesztő – éppen az előző hónapban nevezett ki a Napközben rovatvezetőjének.

A balos Szalay Zsolt főszerkesztő inkább vidékről, Szegedről hozatott fel egy, a szakmában teljesen ismeretlen újságírót, hogy fölém helyezze. Petress Istvánnal együtt dolgoztam akkor már nyolc éve, mint rovatvezető-helyettes. Gyakorlatilag én vezettem a szerkesztőséget, aztán Pista nyugdíjba ment, várható volt, hogy én követem a rovatvezetői székben. De a hálózat, az elvtársi összetartás jobban működött.

Mivel Szalay kirúgni nem mert, megpróbált ott betartani, ahol tudott.

Az Új folyosó, rádió SZDSZ-es és kommunista hátterű lapja Mihancsik Zsófia szerkesztővel az élen közben mindent elkövetett a lejáratásomra. Még mindig azzal riogatta az olvasóit, hogy valami fontos szerepet kapok a rádióban. Nekem akkor már eszemben sem volt bármit is elvállalni. Mihancsik Zsófia az Új Folyosó 1993. február 4-ei számában beszélgetett Bolgár Györggyel és Tarnói Gizellával az új SZMSZ-ről (Szervezeti Működési Szabályzat) és az etikai kódex kidolgozásáról. Bolgár György egyébként Csúcs Lászlótól és P. Szabó Józseftől megbízást kapott, hogy a PAF (Politikai Adások Főszerkesztősége) nevében dolgozza ki észrevételeit.

A gyurcsányista Mihancsik és az ő szakmai elvárásai

Mihancsik közben csak tovább aggódott a rádió személyi állományát illetően, amikor Bolgár kijelentette, hogy „nincs pótolhatatlan ember, legfeljebb a jó helyett jön egy rosszabb”. Utólag egyetértek Bolgárral, de az is előfordulhat, hogy a jó helyett egy még jobb jön. De ezt hagyjuk. Mihancsik azonban tovább feszítette a húrt: „Először is van pótolhatatlan ember, mert aki azt szajkózza, amit várnak tőle, az nem a Bolgár György helyét tölti be a rádiózásban és nem az ő műsorait viszi tovább, hanem a maga világosan észrevehető nívótlanságát képviseli. És ugyan honnan tudnának összeszedni 100 műsorkészítőt a Magyar Rádióba, aki ma hasonló színvonalon lenne képes dolgozni, mint Bolgár György? Ha egyáltalán hasonló nívóra vágynának, ami kizárt, mert akkor nem Csúcs László, Stefka István és Katona Terézia tervezetein görnyednétek.”

Ez a gárda akkoriban a rádiózást csak önmagára képzelte el. Számukra csak a kizárólagosság volt a fontos, és ők beszéltek folyton kirekesztésről. Ez az újfolyosói párbeszéd részletet azért idézem, mert rávilágít a médiaháború belső mozgatórugóira. Számukra a másként gondolkodó újságíró nívótlan, szakmaiatlan volt. Abban az időben ezt még el lehetett sütni, ma már egyre nehezebb. A Magyar Rádió akkori keményvonalas szabad-demokrata, szocialista csapata keresztbe feküdt minden változásnak, gyakorlatilag megbénították Csúcs László alelnök munkáját, aminek 1994 márciusában csúnya következménye lett. De ne szaladjunk ennyire előre.

A később hamvában kihűlt Galamus online portál primadonnája, Mihancsik Zsófia még egyet odarúgott a jobboldali rádiós újságírásnak az Új Folyosóban: „…nagyon is kemény szemtől szembeni harcról van szó, amelynek csak egyik része a folytonos tiltakozás, minden lehetséges fórumon, a másik meg, hogy ha arra kerül a sor, hányan mondjuk majd új főnökeink, Katona Terézia, Stefka István, Nyakas Szilárd és egyéb kiválóságok szemébe nézve azt, hogy nem…”

„A rádió megerőszakolása folyik a tervezetekkel… ilyen kvalitású emberekkel kényszerülsz együtt dolgozni…” – emelte a tétet Mihancsik, Bolgár Györgynek szegezve a kérdést: „Nem mérhetetlenül megalázó ez számodra? Nem lázad fel az önérzeted legalább?”

Bolgár: „Nézd, én nem ismerem ezeket az embereket…”

Mihancsik: „Stefka Istvánt nem ismered?”

Bolgár: „De őt ismerem. De most nem rá gondoltam, hanem azokra, akik még csak nem is újságírók vagy műsorkészítők…”.

Mihancsik csak politizálásával tudott kitűnni

Bolgár Györgyben azért volt annyi igazságérzet, hogy nem tagadott meg, mint újságírót. Hogy ki volt Mihancsik Zsófia?

Gazdasági újságíró, akit igazán kevéssé ismert a rendszerváltás előtt az ország közvéleménye. Erős, balliberális párthovatartozása, politizálása révén lett ismertté az 1990-es évek után. Ennyi.

Még csak annyit: a balosok egymást is csesztették. Betlen János újságíró kikérte magának, hogy az Új Folyosóban megalapozatlan állításokat és igazságtalan minősítő kifejezéseket tettek közzé róla Réz András és Vándor Ágnes tollából-szájából, az újságírói etika elemi szabályait semmibe véve – lábjegyzetek címén.

Juszt László közben másodközlésért kért 50 százalékos honoráriumot az Új Folyosótól, és a hozzájárulása nélkül történt közlésért bocsánatkérést várt volna. Húszezer forinton vitáztak. Az 1993-as ismeretek szerint Mihancsik nem fizette ki a Juszt Lászlónak járó pénzt. Így zajlott ebben az évben a rádió körüli közélet.

A Magyar Rádióból a Magyar Televízióba

Érthető, hogy ilyen közjátékok után örömmel vettem Pálfy G. István főszerkesztő és Nahlik Gábor hívását az újonnan felállított csapatba, a Híradó és A Hét általános főszerkesztő-helyettese lettem. Azaz Pálfy G. mellett én feleltem közvetlenül a hírműsorok és A Hét arculatáért, tartalmáért, az objektivitásért, mellette havonta egyszer-kétszer én vezettem és szerkesztettem A Hét című műsort. Általában négymilliós volt a két csatorna napi nézettsége.

Mihancsikkal ellentétben nem kellett szégyenkeznem a nívótlan munkatársak miatt, sőt büszke voltam, hogy egy csapatban dolgozhattam Chrudinák Alajossal, a Külpolitikai Főszerkesztőség és a Panoráma, a Parabola főszerkesztőjével, Sugár Andrással, a Panoráma főmunkatársával, Várkonyi Balázzsal, a Belpolitikai Főszerkesztőség vezetőjével, Kocsis L. Mihály műsorigazgatóval, Gulyás Jánossal, a Dokumentumműsorok Stúdiójának vezetőjével, Szalay Károllyal, a Szórakoztató műsorok Stúdiójának vezetőjével, Hajdufy Miklós produkciós igazgatóval, Czigány Györggyel, a Zenei és Irodalmi Főszerkesztőség vezetőjével, Sediánszky Jánossal, Kővári Péter főszerkesztővel, Simon V. Lászlóval, Juhász Lászlóval, Kelemen Endrével, Papp Endrével, Hornyik Miklóssal és sok más érdemes emberrel. Ezt a névsor nagyobb részt Nahlik Gábor alelnök állította össze, aki nagyon is értett a televíziózáshoz.

Nem beszélve a Híradó csaknem kétszáz fős csapatáról, akiknek színvonala megkérdőjelezhetetlen volt. Pálfy G. Istvánon kívül olyan munkatársakkal dolgozhattam, mint Császár Attila, Murányi László, Moldoványi Ákos, Liebmann Katalin, Mátyássy Andrea, Csendes Csaba, Gál Jolán, Haeffler András, Gyulay Zoltán, Jurányi Anna, Péterbencze Anikó és sok más értékes újságíró. Nálunk kezdte pályáját többek között Borbás Marcsi, Farkas Adrienn és Kakuk L. Tamás. Nemzetközi hírű operatőreink voltak, mint Butskó György és Janovics Sándor. Műszaki vezetőinket a televíziózás nagyjainak tekintették, mint Dobrovits Istvánt, Müller László főrendezőt vagy Dunavölgyi Péter főgyártásvezetőt. Persze a kétszáz híradós-munkatársról, mindannyiukról kellene beszélni, mert a médiaháború utolsó másfél évében egészen a Horn-Kuncze korszakig, emberfeletti munkát vállaltak.

Vágó Pisti a Híradó titkárságán

Egyik nap megyek be az irodámba és meglepődve veszem észre, hogy Vágó István a Pálffy G. Istvánnal közös titkárságunkon ül, vagy inkább elterül a fotelben és mosolyogva iszogatja kávénkat.
– Te itt? – kérdeztem.
– Igen, a Ti titkárnőtök, Katika főzi az egész televízióban a legjobb kávét.

Nem rossz, de csak köszönő-viszonyban voltunk, így csodálkoztam, hogy itt tűnik fel, az országos médiaharc központjában. Akkor Vágót, a kvízprofesszort – ebben kétségtelen a legjobb volt – egy kicsit pihentette a televízió vezetése, de azért dolgozhatott. Arról nem tudtam, hogy mik a politikai nézetei, ma már tudjuk, hogy elvakult,  gyurcsányista és a Demokratikus Koalíció elnökségi tagja. Jó, ez az ő baja. De akkor, huszonhét éve mit keresett a szerkesztőségünk titkárságán?

Amikor elment, meg is kérdeztem a lányokat, hogy Vágó valóban ide szokott járni? Kiderült, hogy nagyon ritkán jár erre felé, mióta felállt az új vezetés, a miénk- azóta teszi ide be a lábát.

Visszagondolva a kirúgásom utáni hetekre, amikor 1994. július 21-én Horváth Ádám újdonsült televíziós elnök és Székely Ferenc alelnök [a Nap-tv-ben játszott szerepéről, hálózati-tudósítói-világjáró munkáiról itt írtunk] nemhogy leváltottak megbízott főszerkesztői státusomról, de még azt is megtiltották, hogy harminc év közszolgálat után belépjek a Magyar Televízió Székházába, a Kupola terembe, hogy megigyak egy csésze kávét…. És csak ezért  volt Vágó terpeszkedése nem semmi. Változnak az idők.

Ilyen a keresztény jobboldal. Amíg a Híradó és A Hét védte a nemzeti sajtó utolsó bástyáit és különböző fontos vendégek kerestek meg minket, hogy tárgyalástól tárgyalásig üljünk napestig, addig Vágó István rendszeresen bejárt hozzánk kávézni. S nyugodtan szürcsölgetett. Azt fel sem merem tételezni, hogy információkat gyűjtött volna rólunk….. Mindenesetre nagy balfékek voltunk…

(Folytatjuk)