Egy aranyat, két ezüstöt és egy bronzot nyert a magyar cselgáncs csapat. Nem most, hanem 1992-ben, a barcelonai olimpián. Ehhez képest bántó, hogy mindössze egy ötödik hely jött össze a mostani világbajnokságon. A szövetség elnöke nyáron még azt nyilatkozta, hogy Tokióban szeretnék megismételni vagy megközelíteni a barcelonai sikereket, de ettől most nagyon távol vagyunk.
Amikor Kovács Antal 1992-ben megnyerte az olimpiát, valószínűleg senki sem gondolt arra, hogy az elkövetkező közel harminc évben nem ünnepelhetünk újabb magyar cselgáncsaranyat. Pedig így történt. A magyarok Barcelonában talán túlságosan magasra tették a lécet, az a csapat elképesztően sikeres volt: Kovács felejthetetlen győzelme mellett Csák József és Hajtós Bertalan ezüstérmet szerzett, míg Csősz Imre egy bronzérmet hozhatott haza.
Ehhez képest Rióban, 2016-ban már kisebb csalódásnak számított, hogy egyetlen magyar sem állhatott a dobogóra.
Ez olimpián utoljára Londonban, 2012-ben történt meg, akkor Ungvári Miklós ezüst-, Csernoviczki Éva bronzérmet nyert.
Mindketten tagjai voltak annak a csapatnak, amely Bakuban a világbajnoki érmekért, pontszerző helyekért és leginkább az olimpiai kvalifikációért lépett a tatamira. A harminchét esztendős Ungvári – aki augusztusban megnyerte a budapesti Grand Prix-t – első két meccsét megnyerte, de aztán a koszovói Akil Gjakova egy roppant csúnya meccsen legyőzte. A passzív magyar klasszist végül harmadik figyelmeztetéssel léptették le.
„A három közül a leggyengébb ellenfél volt a koszovói, de egyszerűen nem voltam ott fejben, ezért is léptem ki kétszer – mondta önkritikusan a vereség után. – Nem tudtam betartani a taktikai utasítást, kitologatott a szőnyegről, ez kicsit meg is tört, oda kellett volna vágni és kész. A végén térdre vágtam magam, hát sajnos ennyi volt ebben.” Csernoviczki a nyolcaddöntőben esett ki, de talán felesleges éppen őket kiemelni, mert Tóth Krisztián kivételével a többiek sem teljesítettek sokkal jobban ezen a tornán.
Tizenhat cselgáncsozónk közül egyedül Tóth végzett pontszerző helyen, ő éremért dzsúdózott, de végül az ötödik lett.
Egyetlen ötödik hely – sovány teljesítmény, mondhatnánk a barcelonai eredményeken merengve, de világos, hogy az egy egyszeri, példátlanul sikeres torna volt, és valószínűleg megismételhetetlen. Nem ahhoz kell most már mérni ezt a magyar szereplést. A tavalyi budapesti világbajnokságon három ötödik hely jött össze (Tóth mellett Bor Barna és Csoknyai László szerzett pontot), így az érem akkor is elmaradt. Akkor és most is ez volt a célkitűzés: Nagy András szakágvezető egy éremre számított, kettőnek pedig nagyon örült volna a világbajnokság előtt. Innen nézve nyilván csalódás ez az egyetlen ötödik hely.
Azt is tudjuk, hogy hihetetlenül széles és erős a mezőny, össze sem lehet hasonlítani a barcelonaival.
Sorsolás, bíráskodás, pillanatnyi forma – soktényezős sportág ez is, ennek is köszönhető, hogy a nyári budapesti Grand Prix még a sikerekről szólt. Ungvári és Tóth aranyat, Karakas Hedvig és Szabó Frigyes pedig bronzérmet nyert, nem véletlen, hogy a szövetség elnöke, Tóth László is bizakodva nyilatkozott.
A 2020-as, tokiói olimpiáról beszélve Barcelonára is kitért: „Nagy vágyam az, hogy megközelítsük vagy megismételjük a négy érmet hozó barcelonai olimpiát, és amint Kovács Antalnak, a szövetség alelnökének mondtam, én már csak azért dolgozom, hogy ne maradjon ő egyedül olimpiai bajnok” – mondta.
A mostani vb után ez inkább csak álomnak tűnik.
Fotó: MTI/EPA
Zsozsó
2018-09-27 at 11:51
Addig, amíg a megintés, s egyéb baromságok megmaradnak ebben a sportban, ahelyett, hogy aranypont határozná meg, addig csak időhúzás lesz, bírói intések, vereség. Ha nem dönthet a bíró, hanem a lejárt idő után aranyponttal lehet győzni, senki nem fogja húzni a saját drága idejét!!! Addig felesleges energiát belefektetni ebbe a sportba. Nem a sportoló felkészültsége dönt, hanem a bíró…
Tamagucsi
2018-12-30 at 15:02
A judo már nem a sportról szól, hanem színház.Nem láthatod a szőnyegen az ellenfeleidet, nem drukkolhatsz a társaidnak, mert felkészülsz éppen a meccseidre egy eldugott tatamin és egy tv-kijelzőjén nézed mikor lépsz szőnyegre. Majd állsz 10-15 percet egy “alagútban” a tarkódora liheg az ellenfeled, a versenyből nem látsz semmit, majd felhangzik:” kettes tatami! Változtattak a szabályokon azért, hogy a hozzá nem értő közönség
jobban szeresse ezt a sportot és megszedik magukat rajta azok, akik életükben nem cselgáncsoztak. Azok mindig ott ülnek a tatami mellett a hosszú asztalnál, később pedig számolgatják a sok lóvét amit a versenyzők izzadtságával szereztek. Ez ma a judo. Lábra nyúlni nem lehet – Jigoro Kano forog a sírjában – és már mindenre yukot adnak, még arra is ha hasra esel. Nevetséges az egész. A magyar judo azért nem lesz a régi – talán Tóth Krisztián behúzhat egy érmet Tokióban – mert ez a sport is olyan mint a politika. Rengeteg az összefonódás, sok olyan van a Szövetségben is, aki nem oda való, de ott van mert “a mi emberünk!” Mindig majmoljuk a külföldöt, hol japán, hol koreai edzőre váltunk, egy saját gondolatunk nincs nekünk magyaroknak ebben a sportban. Az egyesületek egymástól igazolják a jobb embereket, mert sem alapanyag, sem idő nincs arra, hogy saját versenyzőt neveljenek ki. Van olyan klub is – legalább kettő – ahol az alkalmatlan ember a vezető, az egyik csak zsebre dolgozik, a másik mindig csak egy embert emel ki a csapatból. Ez a véleményem majdnem 40 év cselgáncsozás után.