Segíts a segítőknek!

„Nem azért él az ember, hogy maga kövérségében hízzon, hanem azért, hogy az Istenben bízva segítsen azokon, akik bajban és tenger szenvedésben harapják utolsó falatjukat.”

(Móricz Zsigmond)

A budapesti gyorsétterem kasszái előtt három sor állt. A középsőbe álltam be. Balra tőlem ketten várakoztak, egy férfi és mögötte egy nő. Előttem hárman voltak. Jobbra tőlem két nő mögött egy férfi állt, mentőápoló ruhában. A sorok nemigen akartak haladni. S a mentős minden egyes másodperccel egyre nyugtalanabbá vált. Ebédidő ide, ebédidő oda, a szolgálat az szolgálat. Rádióját kezében tartva reménykedett abban, hogy nem kell kivonulniuk, amíg megrendeli és elfogyasztja ebédjét. Közben baloldalt a nő következett. A nő, aki időnként, hozzám hasonlóan, szintén a mentősre nézett. És én végig abban reménykedtem, hogy talán maga elé engedi őt. Nem így történt. A dolgok mostanában nem így történnek.

Két hír az elmúlt három nap történéseiből. Az első híradás arról szól, hogy támadás ért Zuglóban egy mentőautót. A mentő sofőrje egy terepakadályt próbált kikerülni, amikor szóváltásba keveredett egy, az úton szabálytalanul közlekedő, 25 éves férfivel, aki dühében egy botot fogott a kezébe, és betörte vele a mentőautó hátsó ablakát. A második hír arról számol be, hogy egy kecskeméti nő Facebook oldalán pocskondiázta a rendőröket, akik állítólagosan gyorshajtásra kényszerítették őt azzal, hogy egy Audival szinte letolták őt az útról. Pedig hát ő nem is ment gyorsabban a megengedett 80-90 km/h-s sebességnél, ráadásul tíz hónapos kisbabája is a kocsiban utazott. Nos, a rendőrségi felvételből kiderül, hogy a nő pontosan 125 km/h-s sebességgel száguldott. Kezdve az utóbbi esettel, csak az ép ésszel nem rendelkező ember képes perelni azért, ha féktelen száguldásában megakadályozzák. Ráadásul úgy perel az oktalan hőbörgő, hogy tudatában sincs annak: a szabályokat nem a rendőr hozza, ő csak a betartásukért felel. Megakadályozva ezzel számos tragédiát. Ki tudja, talán pont a tíz hónapos csecsemő és édesanyja életét mentették meg azzal, hogy kiállították őket a forgalomból. Az első hír a segítségnyújtás akadályoztatásáról szól. S összekötve a két történést, elképzelhető, hogy a mentő épp egy olyan baleset színhelyére igyekezett, ahol a rend őrei nem tudták időben megakadályozni a gyorshajtásból eredő tragédiát. Vajon mi motiválhatja ezeket az embereket ilyesfajta cselekedetekre? Elképzelni sem tudom. Én még abban a ködös felfogásban élek, hogy a segítőket nekünk is segítenünk kell.

Amikor segítségről beszélek, nem szabad nagy dolgokra gondolni. Csupán olyanokra, amelyeknek evidenciákká kellett volna válniuk mostanra. Hogy például az egyenruhában lévőt előreengedjük egy sorban. Akár mentős, akár tűzoltó, akár rendőr, akár katona. Nem azért, mert különb nálunk. Hanem azért, mert hivatásának gyakorlása közben a mi életünket könnyíti meg, a hivatása pedig kötelezővé teszi, hogy baj esetén bármikor, azonnal szolgálatba helyezze magát. Viszonzásképp ennyi igazán kijár neki. Vagy, hogy csak nagyon elemi dolgot mondjak, az autósok egy része még mindig nem tudja, miként kell reagálni egy többsávos úton abban az esetben, amikor szirénázó mentőt vagy rendőrautót hall közeledni. Hogy ilyenkor a belső sávokból befelé húzódunk, míg a külső sávokból kifelé oldalazunk, így hagyva középen egy közlekedő utat a megkülönböztetett jelzést használó járműnek. Ugyancsak a személyünk elleni támadásnak vesszük, ha közúti szabályszegésnél igazoltatnak és megbüntetnek minket. Vagy például, ha a tűzoltó nem a lakásunkban hagyott értékeink kihozatalával törődik, hanem azzal, hogy a szomszéd házakat lehetőleg megmentse a terjedő tűztől, ha már a miénket nem tudta. Ezekben az esetekben segítsük elő munkavégzésüket azzal, hogy kooperatívak leszünk, és nem bíráljuk felül intézkedésük milyenségét, vagy egyáltalán annak jogszerűségét. Hozzá kell tennem, hogy a némelyek által igen gyakran hangoztatott sztereotípiák egyáltalán nem felelnek meg a valóságnak. Tűzoltóink, mentőseink nemhogy európai, de egyenesen világszínvonalon végzik munkájukat, s ugyanez mondható el rendőreinkről is. Hogy ezek az állományok igen gyakran küszködnek eszközhiánnyal és emberhiánnyal, ennek okairól hosszasa vitákat lehetne folytatni. De hogy lehetőségeikhez képest maximális profizmussal végzik munkájukat, az vitán felül áll. *** A segítők létéről legtöbbször tudomást sem veszünk. Éljük munkás mindennapjainkat, s végezzük a ránk szabott feladatokat. Legtöbbször nem rabolnak ki minket, nem keveredünk balesetbe, nem ég le a házunk, nem ér minket sérülés. Ám ezek a bizonyos segítők ilyenkor is köztünk járnak. Szinte láthatatlanul (vagy legalábbis számunkra nem létezően) végzik a dolgukat. Nekünk pedig kötelességünk ilyenkor is segíteni őket. Ha máshogyan nem, hát úgy, hogy legalább nem gátoljuk munkavégzésüket.

() VBT ()