Kulka

„Nem azért lépsz a színpadra, hogy ehess, azért lépsz, hogy megegyenek.”

(Tom Hardy)

Végignéztem azt a bizonyos, betegség utáni első interjút. Pedig már elkezdeni is nehezemre esett. Tetszik, nem tetszik, az elmúlt években Kulka János olyan markáns módon tette le névjegyét a hazai baloldal mellett, hogy nehéz lett volna ezt az aktív politizálást a művészetétől elválasztani. S gondolom, senkit nem lep meg, hogy ez a fajta politikai állásfoglalás szöges ellentéte az enyémnek. De azért belekezdtem a beszélgetésbe. És nem bánom, hogy végignéztem.

Néhány dolgot – melyek egyébiránt az interjúban is elhangzanak – nem árt már az elején tisztázni. Először is az agyvérzésen átesett betegeknél igen gyakori, sőt majdnem hogy állandóan fellépő utótünet az afázia. Ez a fajta kórkép egyszerre jár megértési, kiejtési és memóriazavarral. Előfordulhat, hogy a gyógyulófélben lévő beteg nem tudja megfogalmazni a hozzá intézett kérdésekre a megfelelő válaszokat. Olyan is lehet, hogy elfelejti egy-egy szó vagy kifejezés jelentését. Ráadásul az afáziás beszéde nem jól hangsúlyozott. Ezért a beteg a korai felépülési szakaszban igyekszik inkább tőmondatokban fogalmazni. Az agyvérzés, és annak szövődményei olyanok számára, mint egy börtön, ahonnan feltételesen szabadult ugyan, de tudja, hogy oda bármikor visszatérhet. A saját testébe, a saját elméjébe zárva. Kulka János a hivatását tekintve színművész. A verbális és nonverbális kommunikáció egyaránt az eszköztárába tartozik. Mondanom sem kell, hogy az ő esetében egy ilyen súlyos, életveszélyes betegség mennyi kínt és szenvedést okoz. Egy örömteli tényt azonban már most ki lehet jelenteni: két évvel ezelőtti agyvérzése óta hatalmasat fejlődött. S ha nem is cicerói körmondatokban, de flottul fogalmaz. Ez sajnos még messze nem színjátszás. Inkább… inkább valamiféle testcsere. Mintha az egykori művész testét ideiglenesen elfoglalta volna egy civil. Isten segítségével nyilván a meglévő tudás vissza fog jönni. Ami meg végleg eltűnt a stroke miatt, annak a helyére új dolog kerülhet. Pont, amikor valakinek valamely izma elsorvad, s azt helyettesítendő más izomcsoportokat edz meg a használatra. Kulka arcmimikája már most is egészen jó. S ha a még nagyon is meglévő afázia miatt igyekszik is tőmondatokban fogalmazni, vagy sok esetben nonverbális válaszokat adni grimasz, gesztikuláció formájában a feltett kérdésre, ezek a fajta kifejezési eszközök már egy tökéletes színészi alakítás előképét adják.

A határozott felépülés jeleinek megtapasztalása ellenére egy jó darabig keserű szájízzel néztem a felvételt. Egészen addig, amíg meg nem értettem, miért van erre nagyon nagy szükség. Válasszuk most le Kulkáról a baloldali aktív politikus képét, és maradjon meg csupán a színművész. E minőségében tagadhatatlanul az ország legismertebbjei közé tartozik. Méghozzá méltán. Volt szerencsém több darabban is látni, s tiszta szívvel kijelenthetem, hogy remek alakítások fűződnek a nevéhez. Persze ennek felismeréséhez az is szükségeltetik, hogy ha egy Beckettre, Csehovra, vagy Ibsenre beül valaki Thália templomába, akkor a politikai preferenciáját hagyja a ruhatárban. Na, pont az ő esetében ez nem volt mindig egyszerű. Ugyanis éppenséggel az utolsó szerző

A nép ellensége

című darabját dafke vállalta, „a hazánkban tomboló diktatúra” miatt. Kulka tehát ismert és elismert színész. Ebbéli minőségében pedig sok sorstársa számára jelenthet követendő példát. Mert nincs annál rosszabb, mintha egy stroke-ot kapott, vagy rákos daganatos betegre úgy néznek a többiek, hogy gondolatban már a földet hányják rá lapáttal. Feladni ugyanis sosem szabad, s hinni kell abban, hogy nincs legyőzhetetlen betegség. A betegek gyógyulását, esetleges tökéletes rehabilitációját viszont sokszor maguk a betegek akadályozzák azzal, hogy a rengeteg negatív kommentár, lesajnáló tekintet hatására ők maguk is lemondanak a felépülésről. Kulka ragyogó példával szolgálhat az agyvérzéseseknek, az afáziásoknak, és úgy egyáltalán, a súlyos betegségen átesetteknek. Olyan reménnyel szolgálhat számukra, ami hitet ad nekik a további küzdelemhez.

Az interjúnak valamikor a közepénél Kulka János terapeutája - aki harmadik beszélgetőtársként végig ott ül a stúdióban - mutat egy rajzot. Agyvérzés miatt kerekesszékbe kényszerült, szintén afáziás páciense rajzolta magáról. A rajzon egy ember körvonalainak a fele látható. Ez szimbolizálja azt, hogy az illető a betegsége óta csupán félembernek képzeli magát. Úgy érzi, a másik fele be van zárva saját magába. A kép láttán Kulka is élénken helyesel. Hogy hát igen, ez valóban ilyen. Én pedig azt mondom, hogy feledkezzünk meg most politikai hovatartozásról, oldalfüggéstől, és minden mástól, s maradjon csak és kizárólag a segítségnyújtás. Segítsünk neki pótolni ezt a hiányzó másik felet! Helyettesítsük be az esetlegesen korábban érzett ellenszenvet az iránta érzett szeretetre. Ha teszem azt protest módon Ibsent játszik, elnéző mosollyal szájunk szegletében nézzük, s koncentráljunk a szerző által megfogalmazottak általunk történő értelmezésére. Egyszóval imádkozzunk, hogy Kulka János teljesen felépüljön, és sok parádés szerepalakítással ajándékozzon meg minket! Én a magam részéről azért is imádkozom, hogy hagyja a csudába a politikát, és koncentráljon inkább a művészetére.