Magyar – Nem magyar

Vajon mit lehet kezdeni azokkal a régi marxistákkal, akik „Köszönjük Sargentini!” feliratú táblákat emelgetnek a tüntetéseken, s mellé könnyes szemmel, sírástól elcsukló hangon moralizálnak hazánk állapota felett? Nagyjából ugyanazt lehet velük „kezdeni”, mint új marxistáinkkal, akik ugyanezen dolgok felett romkocsmák mélyén bölcselkedve váltják meg naponta többször is a világot az apokaliptikus kétharmad sátánista pszeudomisztériumától. S míg az utóbbiak mindenféle koherencia nélkül igyekeznek fényesen világító eszmelámpaként a maguk bűvkörébe csalni minden politikai molylepkét, addig az előbbiek komplett jelképrendszereket alakítanak át a maguk kénye kedve szerint. Bevallom, az ellenzéki tüntetés legfájóbb pontja nem az Orbánból ungarische pinatát gyártó hatvan pluszos verekedős népség volt. Hanem az ugyanennek a szellemi műhelynek a kútfejéből kipattant, némileg módosított magyar zászló. Ezek az Isten barmai igazi foltmagyarokként írták be magukat a nemzet szégyenkönyvébe. Amit tettek, az példa nélküli és felháborító. Amíg dicső eleink egyetlen határozott mozdulattal nyesték ki a szovjet-orosz mintára lobogónkba került Rákosi címert, addig ők az EU csillagkörével foltozták meg azt. Ezzel teremtve a piros-fehér-zöld összeállításon egy, az élénk színek dacára is valós és erkölcsi feketelyukat. Itt már szavak sem szükségeltetnek. Elég ránézni erre a csürhére, s az ember rögtön tudja, hányadán áll.

Habár óvatosan kell bánni a „ki a magyar és ki nem” kitétellel, valamint patikamérlegen kell mérni az olyan szavakat is, mint hazaáruló, illetve nemzetgyalázó, azért az egykori lembergi komák igen szépen megjósolták a jövőt. Mára ugyanis azok a szavak, mint liberális, konzervatív, keresztényi, kormánypárti vagy ellenzéki, részben vagy teljesen elvesztették eredeti jelentéstartalmukat. Csupán két kategória maradt: nemzetéért tevékenykedő, avagy nemzete ellen ágáló. Itt van példának okáért Thürmer Gyula. Meggyőződéses antikommunistaként nehezen tudtam elképzelni vele bármiféle kooperációt. Aztán egyszer csak láss csodát, Thürmer nemzetstratégiai, nemzetvédelmi kérdésekben a tőle meglehetősen távol álló kormánypárt mellé állt. Ezzel szemben a Jobbik, amelyik magát még mindig nem igazán tudja definiálni (bár egyes híresztelések szerint önmagát már nem ellenzéki, hanem ellenálló pártként aposztrofálja, whatever, ahogy a székelyek mondják) szemrebbenés nélkül részesíti orális örömökben Brüsszelt. Ennek kontrapunktjaként említsük meg a szocialisták egykori győri frakcióvezetőjét, Németh Árpádot, aki viszont pontosan a Sargentini-jelentés megszavazása miatt lépett ki pártjából.

Ha tetszik nekünk, ha nem, mostanra a politikai terminusok döntő többsége újbóli definiálásra szorul. Amennyiben ez megtörténik, nem lesz egymásnak ellensége a liberális és a konzervatív, a jobb és a bal, a zöld és a narancs. Hanem, mondjuk, a demokrácia égisze alatt mindegyikük hozzátesz egy kicsit ahhoz az elegyhez, amelyből egy egészséges magyar társadalomnak kell kinevelődnie. Ezen újbóli definiálásra szoruló szavak tengeréből kiemelkedik két szó: a populizmus és a patriotizmus. Utóbbit szándékoltan nem nacionalizmusnak írtam, mivel ez egyesekben bántó képzettársításokat indítana el. Olvasatomban a populizmus olyasfajta métely, ami a nemzetféltés selyempapírjába csomagolja a globalista kutyagumit, és azt nagy szeretettel helyezi az ország fája alá karácsony szent napján. Ezzel szemben a patriotizmus a feltétlen hazaszeretetnek egy olyan formája, amely már csak azért sem tűr meg magán más izmust, mivel országa minden polgárának javát kívánja szolgálni. Akár még úgy is, hogy ezen polgárok egy hangban jelentős, ámde számukban csekély csoportja ellenében érvényesíti a nemzeti érdekeket.

Tudom, nehéz ezt megérteni olyanoknak, akik a nyugaton dolgozó polgártársainkat ugyanúgy politikai fegyverként kívánják használni, mint „határon” túli, elszakított testvéreinket. Előbbieket mintegy áldozatokként beállítva, utóbbiakat hol kollaboránsként feltüntetve, hol pedig az ő érdekeiket a magukénak hazudva, hamisan pátyolgatva. Az ilyeneknek semmi sem jó, ami magyar. Szerintük minden jó nyugatról jön. Önkényesen szűrt történelmi ismereteikből persze kifelejtik, hogy erős sérelmünkre mind a kommunizmus, mind a nemzeti szocializmus nyugati találmány, akárcsak a liberalizmusnak az az ős formája, amely egykoron felfalta saját gyermekeit, s produktivitásában csak annyira futotta, hogy a kivívott köztársaságot császárságok és királyságok váltsák. Az igazság ezzel szemben az, hogy nem attól magyar és nemzeti valaki, hogy mi a vallása, hol lakik, avagy milyen párt táborába tartozik. Hanem, hogy mindezeken felül tud emelkedni a kellő pillanatban. A kellő pillanat pedig a legújabb kori népvándorlásokkal és területfoglalási kísérletekkel elkezdődött, s jelen pillanatban is tart. Ide citálhatnék még két kifejezést, az idegengyűlöletet és a migráció-ellenességet, de feleslegesnek tartom az ezek közti különbséget magyarázni. Aki e kettő között éles párhuzamot von, az olyasmit hazudik bele a jelenleg is teljes etnikai diverzitásban prosperáló Magyarországba, amitől legfeljebb a LIBE Bizottságban tapsolnak és bólogatnak.

Mindezekből eredően egyszerűen nem vagyok kíváncsi az ellenoldal véleményére. Illetve… véleményekre kíváncsi lennék, csakhogy ezek nem vélemények. Ezek propagandista lózungok. Mondom ezt úgy, hogy sokan pontosan a hozzám hasonló állásfoglalásokat tartják annak. Ha ez kell az örömükhöz, ám legyen. Nekem ez cseppet sem fáj. Hiszen ez is teljesen hidegen hagy. Az értelmes diskurzusok kora lejárt. Amíg ugyanis a politikai vitapaletta ennyire bántóan kiegyensúlyozatlan, egyszerűen nincs értelme vitázni. Félreértés ne essék, lenne miről. Csak hát nincs kivel. Az Orbán ütő, Sargentinire szárazpettingelő, nersevikező, magukat liberálisnak hazudó hazaellenes anarchisták helyett muszáj leszünk megvárni, míg kinövi magát egy párbeszédre alkalmas, legalább nemzeti ügyekben konzekvensen konstruktív ellenzék, valamint annak szellemi holdudvara. És akkor majd senkit nem zavar, ha valaki kárpátiás pólóban megy el Leander Kills koncertre, vagy könnyek futnak a szemébe a Székely Himnusz hallatán, s esetleg a Mika Tivadar mulatóban mond néhány jó szót Lázár Jánosról.