Poloskák és más élősködők

Mit tegyünk, ha sokat utazunk, de nem fűlik a fogunk az egzotikus konyhához? Például nem szeretjük a kenguru steaket, vagy a rántott repülőkutyát. A megoldás egyszerű. Vigyünk magunkkal nyulat! Mindenhová. Eszméletlenül sok nyulat. Amik aztán majd… nos… szaporodni fognak, mint a nyulak. Pontosan így tettek az első ausztrál telepesek. És a nyulak szaporodni kezdtek. Kissé túlságosan is. Amikor pedig a számuk már katasztrofális méreteket öltött, s a szervezetükben lévő kórokozókkal megfertőztek maguk körül minden teremtményt, a britek a fejükre csaptak. Hogy hát megvan! Igen! Ez az! Mert mit eszik a nyúl? Naná, hogy répát! És mi eszi a nyulat? Naná, hogy a róka! Ezért rókákat cipeltek a vidékre. A rókák pedig – talán mondanom sem kell – elszaporodtak. Még szerencse, hogy az ausztrál vad kutyák, a dingók imádták mind a nyúl, mind a rókahúst. Ezért… igen, a dingók is elszaporodtak. Azóta e három állatfaj Ausztráliában örökös és állandó harcban áll egymással és az emberrel. A nyulak például évente olyan 200 millió ausztrál dollárnyi kárt okoznak a farmereknek. De az embernek „remek” ötlete támadt: a tömeges irtás. Vírussal. Először az ’50-es években nyúltak a biológiai hadviseléshez. Akkor myxoma­vírussal fertőzték meg az állományt, mire a piszok tapsifülesek az első tömeges elhullás után egyszerűen rezisztensekké váltak. Ezért legújabban calicivírust vetettek be ellenük. Ez legalább annyira kolosszális ötlet, mint amikor a szintén ausztrál invazív ponty állományt fertőzték meg koi herpeszvírussal. Mindeközben pedig Kína bepoloskázott minket.

Mégpedig ezzel a mocskos kis bűzlő undormánnyal, az ázsiai márványpoloskával. Ez a semmire sem jó, ám annál rohadékabb állatka csupán néhány éve tisztelte meg hazánkat jelenlétével, hogy onnantól kezdve minden évben egyre nagyobb kétségbeesésbe taszítsa rovarfóbiás hölgyeinket, és finnyásabb urainkat. Bántani ugyan nem bánt, csípni, harapni se szokott. Csak egyszerűen mindenhova befurakszik, és ha ki akarjuk paterolni, akkor a bűzmirigyét működésbe hozva iszonyatos szagokat produkál. Ami pedig külön szép a történetben, hogy hazánkban egyszerűen nincs természetes ellensége. Még szerencse, hogy az embernek megvan erre is a megoldása! Ami – wait for it, ahogy a székelyek mondják – egy kínai darázsfaj betelepítése! No, most büszkén elmondhatom magamról, hogy sok más mellett etológus sem vagyok. Éppen ezért lehet, hogy ez a fajta védekezés csak számomra tűnik idiótaságnak. De nekem nagyon annak tűnik. Mert mi van, ha netán ez a kínai darázs annyira jól érzi itt magát, hogy más, netán őshonos rovarjainkra is gusztust kap? Teszem azt a tetűirtó katicáinkra. És, akkor nem lesz büdös poloskánk, de nem lesz barackpálinkánk se. Már most a nagy kérdés az, hogy hol van ennek az ördögi körnek vége? Esetleg, ha a kínai darázs elszaporodik, akkor behozunk egy ázsiai gébics fajtát, ami csak ezt eszi? Amit majd – túlszaporodás esetén – megritkíttatunk betelepített ázsiai vadkutyákkal? Amiket aztán majd jól megfertőzünk valami vírussal, amikor már a lakóövezeteket veszélyeztetik a több száz példányból álló falkáikkal?

S hogy az ember mennyire nem képes tanulni, annak ékes példája, hogy a migránsok elleni védekezéshez néhány libbant igen jó ötletnek tartja az Európai Határ- és Partvédelmi Ügynökség, a Frontex bevetését. Amely egység nagyon jó és hatékony abban az esetben, ha egy migráns mondjuk a bokáját ficamítva nem tud átmászni a kerítésen vágott lyukon. Akkor a frontexes szaki odamegy, felpolcolja a drótot, és tádámm! Vagy még esetleg azt tudnám elképzelni, hogy a fejére koppint a magyar bakának, amikor az kikéri magának, hogy a migráns a fejéhez vágja a neki kiosztott palackos vizet. De akkor, amikor a fő cél az invázió megakadályozása, mint Magyarország esetében, akkor szerintem jobb ezt házon belül kezelni. Már csak praktikus oknál fogva is. Arad hónapjában senkit nem kell emlékeztetnem a tizenkét pont ötödik és tízedik pontjára. Mert valahogyan nem túl nagy a bizalom bennem, amikor valaki azt szeretné, hogy Magyarország határait nyugatról vezérelt haderők védjék meg. Ilyenkor rögtön azt vizionálom, hogy először csak egy picinyke kontingens érkezik, aztán egyre többen és többen lesznek. Végül már nem mi mondjuk meg nekik, hogy mit hogyan szeretnénk, hanem ők mondják meg nekünk, hogy Brüsszel mit hogyan szeretne. Egyetlen szerencsénk, hogy a mai értelemben vett liberális magyar legfőbb természetes ellensége saját maga. Hagymázas ideáinak ködében saját magát emészti fel, akár egyéni, akár pártszinten. Csak sajnos… amíg ez az önfelemésztés zajlik, addig is rengeteg kárt okoz, mivel mindenüvé beférkőzik. Haszna meg nagyjából annyi, mint az ázsiai márványpoloskának. Kivéve, hogy neki nem a bűzmirigy, hanem a hazaszeretet büdös.

***

Na, de hagyjuk a csudába a politikát! Inkább jöjjön a végére két igen érdekes tény, ami eléggé abszurd módon köti össze Ausztráliát a Közel-Kelettel. Először is Ausztrália homokot exportál. Na, de nem ám akárhová! Hanem Szaúd-Arábiába! Az országba, amelynek területe 95%-át sivatag borítja. Csakhogy a szaúdi homok nem alkalmas a homokfúvásos csiszolásra. Az ausztrál homok meg igen. Ami viszont ennél is érdekesebb, hogy az Ausztráliába a 19. században munkaállatként bevitt teve némileg elvadult. S e minőségében - vad tevepopulációként - mintegy 700 ezer példánya kóborol szerte a kontinensen. E tevék pedig – szemben a szaúdi tevékkel – khm… finomak. Ezen okból kifolyólag Szaúd-Arábia irdatlan mennyiségű tevehúst importál Ausztráliából. Abból az Ausztráliából, amelyik csak egy hangyalábnyival bánik jobban az illegális migránsaival, mint a nyulaival és a rókáival. És még ezek után mondja valaki, hogy Istennek nincs humorérzéke.

() VBT ()