Amikor a vasércet kibányásszák a föld gyomrából, az még csak vasérc. Amikor feldolgozzák és megedzik, az még csak acél. Ha azonban egyik részéből szablyát, a másikból kaszát készítenek, nos, ezeknek a tárgyaknak már eleve elrendeltetett funkciójuk van. A szablyával hadakoznak, a kaszával mezőgazdasági munkát végeznek. De mi történik akkor, ha a kaszát kiegyenesítik? Mert N. Blanka esetében pontosan ez történt.Csak egy eszköz
Nem véletlenül használom következetesen az N. Blanka névmegjelölést. Tudatosan nem fogok belemenni az ellenzék kisstílű és veszélyes manipulációjába. Abba a fajta gusztustalan és gyomorforgató performanszba, amelynek során mindenféle hezitálás és lelkiismeretfurdalás nélkül fegyvert kovácsolnak egy tizenhét éves vidéki diáklányból. Egy olyan ifjú emberből, aki az edukációnak éppen csak a középfokán áll, s a feladata optimális esetben nem a harc kellene, hogy legyen, hanem saját, felnőtt személyiségének megteremtése.
S meg is érkeztünk az egyetlen lényegi ponthoz. Ami nem N. Blanka személye. Hanem azoké, akik őt kiegyenesített kaszává tették.
Ezt a minősíthetetlen tettet bizony azok követték el, akik egy tizenkettedikes középiskolai diáknak országos (ha nem nemzetközi méretű) platformot adtak nézetei kifejtésére. S anélkül, hogy szexista vagy „bezzeg az én időmben” típusú kijelentéseket tennék, ebből az nézőpontból szemlélve sem N. Blanka korát, sem nemét nem szabad kihagyni az egyenletből. Mert pontosan ez a két tényező az, aminek a kihasználásával belőle fegyvert kovácsoltak.
Lázadás és hormonok
Nehéz megmondani, hogy egy ifjú embernél milyen ok-okozati relációk állnak fenn, s mi miből következik. Kétségtelen tény, hogy ebben az életkorban mindenki lázad a fennálló rendszer ellen, s az is ugyanilyen tény, hogy a hormonok még keresik a maguk optimális mennyiségét és szerepét az emberi test optimális működésének megteremtése érdekében. Egyszóval egy kialakulatlan, bármivé formálódható, s nemkülönben bármivé/bárkivé formálható személyiség képe jelenik meg előttünk. Ha ehhez hozzávesszük még azokat a szocializációs modelleket is, amelyeket otthonról hozott magával (gondolok itt a családi, baráti mintákra), könnyen rájöhetünk, hogy miféle felelősséggel jár, és mekkora teher az, ha ebben az életkorban valaki országos hírnévre tesz szert. Ráadásul úgy, hogy politikatudományokban eddig jószerével csak saját tapasztalataira támaszkodhatott. Persze a lázadás lényege maga a lázadás. Nem Orbán, vagy a Fidesz-KDNP, de még csak nem is az elnyomó férfiuralom, vagy más effélék miatt (esetleg ellen), hanem azért, mert életkori sajátosság. Ahogyan megvan a maga jól behatárolható ideje a miértek kimondásának, a dafke korszaknak, a szülőkkel való szembehelyezkedés időszakának, s az ébredező szexuális identitáskeresésnek is. Igen, a tinédzserkor közepétől a húszas évek végéig is eltarthat ez a lázadó korszak. Pontosan addig, amíg a mindenkivel, de legfőképp a társadalmi tagozódással szembeni ellenkezés közben az illető el nem sajátítja a retrospektív látásmódot. S abban a pillanatban, hogy először tud viszonylag objektíven visszatekinteni korábbi életére, már teljes felelősséggel irányt választhat. Akár pártpreferencia tekintetében is. Na de itt a „korábbi élet” a lényeg. Azt, kérem, meg kell élni. S ehhez idő kell.
Nem a fegyver öl
Hogy miért különösen veszélyes a kaszából fegyvert eszkábálni? Legfőképpen azért, mert az ilyesfajta gyilok egy olyan felemás eszköz lesz, ami se erre nem jó már, se arra nem jó még. Dolgozni már nem lehet vele, hadakozni meg még csak üggyel-bajjal. Utóbbit ráadásul úgy, hogy az elemi lovagiasság szabályait sem lehet vele betartani. Aki például Salgótarján főterén egy Latin-Amerikában honos, bozótvágásra és erdőirtásra használt machetét lóbál a kezében, az nem tereprendezésre, hanem fékevesztett gyilkolásra fogja használni a bozótvágót (s ez a példa sajnos nem légből kapott). Aki pedig egy érettségi előtt álló diáklánynak ország-világ előtt enged kimondani olyanokat, hogy „bajszos sz@r, vagy arcon b@szni, az nem érdemi vitát kíván folytatni, s még csak nem is kritikát fogalmaz meg botcsinálta ifjú szócsövén keresztül, hanem elmebeteg politikai hiriget hajt végre. Közismert mondás, hogy nem a fegyver öl, hanem az, akinek a fegyver a kezében van. N. Blanka esetében ez még súlyosabb végkövetkeztetéshez vezet. A Blankát fegyverként használók ugyanis egytől egyig beérkezett egzisztenciával rendelkező felnőtt politikusok, akik ezt az ifjú hölgyet megfogják, használják, aztán eldobják, majd kényelmesen visszavonulnak belvárosi luxus ingatlanjaikba, vagy agglomerációs kastélyaikba, s kényelmesen élnek milliós fizetéseikből.
***
Ne féljünk kimondani: N. Blankából politikai prostituáltat csináltak. Ezért vele nem lehet bajom. Ezért NEM vele lehet bajom. Még akkor sem, ha az őt pimpelő liberális striciket egy életre eltiltanám a politikának még a közeléből is!
Szent meggyőződésem azonban, hogy N. Blankát valahogyan vissza kell vezetni a társdalomban elfoglalandó valódi helyére. Leginkább azáltal, hogy megvonjuk tőle a közszereplés lehetőségét. Egyszerűen időt kell adni N. Blankának. De sajnos – és tényleg nagyon sajnos – csak azután, miután megszüntettük az ő fegyverként való felhasználását. Mert az áldozat szempontjából teljesen mindegy, hogy egy Kalasnyikovval lőtték-e szitává, vagy egy ollóval szúrták-e nyakon. De amíg el kell fogadnunk, hogy az eleve pusztításra teremtett Kalasnyikov tovább pusztíthat (akár EU-képviselőnek megválasztva, Brüsszelben), addig azt a konyhai munkára megalkotott ollót szépen vissza kell tenni a konyhafiókba.
