AHOGY HANS CASTORP...
Végtelenül szomorú vagyok. Azért vagyok szomorú, mert belementünk egy olyan játékba, ami nem játék. Egy olyan adok-kapokba, ami nem szimpla adok-kapok. Egy olyan harcba, aminek a végén csak gőzölgő hullák maradnak. Mert a mérőt, mellyel minket mértek, ahelyett, hogy elragadtuk, s földhöz vágva örökre megsemmisítettük volna, mi az elragadás után ellenük használtuk. Pedig pontosan lehetett tudni, hogy azt a bizonyos mérőt ők lemásolták, s van még nekik biztonsági tartalékban egy. Vagy több.
Mára már nincs szükség magánnyomozókra, mert vagyunk olyan ostobák, hogy digitális lábnyomunkat önként növeljük óriásira. Mára már csak hackerekre és kereső algoritmusokra van szükségünk. Steven J. Sasson 1977. május 20-án nyújtotta be találmányát, a digitális fényképezőgépet az Amerikai Egyesült Államok szabadalmi hivatalába. Az ezt követő mintegy 42 évben a technológia olyan szintű fejlődésen ment keresztül, hogy azt ép ésszel szinte felfogni is lehetetlen. Ezzel egyidőben a politika kezdett a korábbi látens üzleti mivoltának bábjából erős szárnyú pillangóvá válni, s mára már sok esetben nem lehet eldönteni, hogy a szervezet, amiről beszélünk, az egy népképviseleti szerv-e, vagy félig ez, félig üzleti konzorcium. Így, vagy úgy, de a hatalomféltés, illetve a hatalom megszerzésének vágya olyannyira hajt minket, hogy az elérés vagy a megtartás miatt bámire, ismétlem, bármire képesek vagyunk.
Mára már nincs szükség magánnyomozókra sem. Csak némi pénzre, és némi időre.
Ha például valaki ad nekem kétszázmillió forintot és két hónapot, bárkiről (mondom, bárkiről!) elő tudok ásni olyat, amivel tönkre tudom tenni az életét. Akkor is, ha egy picinyke ifjúkori botlás, egy átmulatott éjszaka vállalhatatlan viselkedése, egy rosszul választott párkapcsolat. Akkor is, ha az illető utána évtizedekig példás életet élt, s ezt éli jelen pillanatban is. Akkor is, ha ezzel tönkre teszem a családját, a párja, gyerekei, a szülei életét. Akkor is, ha ezzel az öngyilkosságba, vagy az őrületbe kergetem. Akkor is, ha miattam elveszti majd minden barátját. Akkor is, ha olyan álszentek fordulnak majd ellene, akiknek jóval több, s jóval nagyobb saruk van.
Csak némi pénz, és némi idő. Két hacker, egy gyors számítógép, egy profi kereső algoritmus, és ennyi.
Csak hát… miután ezt felhasználtam, valaki, valahol, valamikor meg fogja tudni, hogy én voltam. S ez a valaki, ha szintén rendelkezésére áll egy megfelelő összeg, ellenem fogja használni. Mert fenyegetve érzi magát tőlem. És igaza lesz. És nem érdemlek mást, hiszen se jobb, se különb nem vagyok nála. mert aki folyton fancsali képet vág mindenre és mindenkire, arra mások is szomorúan, vagy egyenesen haraggal tekintenek.
***
Az 1800-as évek közepéig hatalmas hiátus volt a közszereplők (politikusok, művészek, nemesek, etc.) magánélete és publikus élete közt. Ebben a hiátusban élték magánéletüket a híres emberek. Bizonyos dolgokat ugyanis a kor zsurnalisztái egyszerűen nem feszegettek. Az 1800-as évek közepén azonban megjelent az újságírásnak egy teljesen új és rendhagyó formája, a mai értelemben vett bulvársajtó. A közt, a plebset kiszolgáló lapok elárasztották a piacot, s mindenkiről mindent megírtak. A tények mellett feltételezéseket is. A kijelentések mellett állításokat is. Ellenőrizetlenül, csupán a tiszta profit érdekében. Ez a trend a
Kommunista kiáltvány
megjelenése utáni második évtizedben vált piacvezetővé. Onnantól már nem a vezércikkek, vagy a publicisztikák, s főleg nem a bel- és külpolitikai elemzések kedvéért vették a lapokat. Hanem a pletykák, a krokik, a karcolatok, a fricskák miatt. A szenny miatt. Mára pedig eljutottunk oda, hogy minden sajtóorgánumnak kell valamennyi szennyet az olvasóra öntenie, ha meg akar élni, s meg akar maradni a piacon. Ha valamilyen formában be tudja csempészni - akár ezekkel a mediátoranyag cikkekkel - a valóban fontos információkat tartalmazó írásokat az olvasó mindennapjaiba, akkor muszáj bizonyos kompromisszumokat kötnie. Ez pontosan az a dolog, amit mindenki tud. Csak egyesek a fejüket lesunyva, csendben bólogatnak, míg mások urizáló gőggel, kisujj-eltartva finnyáskodnak, hogy ők aztán soha... Hogy hová vezetett mindez, azt nap mint nap tapasztaljuk. A saját bőrünkön. S aki még nem, az majd eztán fogja. S nem azért, mert ez a nemzedék nagyságrendekkel, vgy akár csak egy bakarasznyival is mocskosabb, bűnösebb lenne, mint az előző, vagy a sok emberöltővel azelőtti. Hanem, mert minden, de minden dokumentálva van.
***
A végére elárulok egy titkot. Két olyan hiteles dokumentum is a birtokomban van, amivel egy bizonyos vloggert - úgymond - el tudnék intézni. Ki tudja, talán még jól is jött volna neki abban az időben, amikor azzal vádolták őt, hogy jobban preferálja a férfitársaságot. Nos, én pontosan tudom, hogy ez a hír nem igaz. „Cherchez la femme”, tartja a farncia közmondás. És ez erre a bizonyos illetőre nagyon igaz. Ám elhatároztam, hogy soha, de soha nem fogom nyilvánosságra hozni egyik dokumentumot sem. Egyszerűen azért, mert kell, hogy legyen egy olyan privát szféra, ami az ember saját tulajdona. Ami felett csak ő rendelkezhet. Még akkor is, ha közszereplő. Sőt, főleg akkor. Simán és erőlködés nélkül meg lehetne tenni. Most még véget lehetne vetni ennek az őrületnek, ha közösen felállítanánk valamiféle szabályrendszert. Egy etikai kódexet, ha úgy tetszik. Hogy teszem arról a politikusról, aki időnként kurvázik egy szaftosat, de mindezt a saját pénzéből teszi, arról ne szóljanak a hírek. Hogy arról a színésznőről, akit a férje rendszeresen ver, és ezért időnként a pohár fenekére néz, ne emlékezzünk meg terjedelmes anyagban. Hogy a családi események (esküvők, eljegyzések, tejfakasztó bulik, szültésnapi partik), hogy a koncertek, haveri tivornyák, s minden olyan esemény, ahol a résztvevők jó része matt részegen fejezi be hajnalban a napot, az ne képezhesse se hangban, se képben, se semmilyen formában egyetlen újsághír alapját sem. Hogy halála után öt másodperccel ne tépjünk szét senkit, aki nekünk nem tetsző nézeteket vallott életében. Hogy vadállatokból újra emberekké váljunk.
***
Szomorú vagyok. Mérhetetlenül szomorú. De szomorúságomban is ki merem jelenteni, hogy ami itt megy, az már rég túlment minden határon. Annak egyszer, s mindenkorra véget kellene vetni. Nem majd, nem holnap, nem egyszer. Hanem ma! Most azonnal! Mert amit teszünk – balon és jobbon, fent és lent, vidéken és fővárosban – az méltatlan hozzánk.
***
JÓZSEF ATTILA: THOMAS MANN ÜDVÖZLÉSE
Mint gyermek, aki már pihenni vágyik
és el is jutott a nyugalmas ágyig
még megkérlel, hogy: „Ne menj el, mesélj” -
(igy nem szökik rá hirtelen az éj)
s mig kis szive nagyon szorongva dobban,
tán ő se tudja, mit is kiván jobban,
a mesét-e, vagy azt, hogy ott legyél:
igy kérünk: Ülj le közénk és mesélj.
Mondd el, mit szoktál, bár mi nem feledjük,
mesélj arról, hogy itt vagy velünk együtt
s együtt vagyunk veled mindannyian,
kinek emberhez méltó gondja van.
Te jól tudod, a költő sose lódit:
az igazat mondd, ne csak a valódit,
a fényt, amelytől világlik agyunk,
hisz egymás nélkül sötétben vagyunk.
Ahogy Hans Castorp madame Chauchat testén,
hadd lássunk át magunkon itt ez estén.
Párnás szavadon át nem üt a zaj -
mesélj arról, mi a szép, mi a baj,
emelvén szivünk a gyásztól a vágyig.
Most temettük el szegény Kosztolányit
s az emberségen, mint rajta a rák,
nem egy szörny-állam iszonyata rág
s mi borzadozva kérdezzük, mi lesz még,
honnan uszulnak ránk uj ordas eszmék,
fő-e uj méreg, mely közénk hatol -
meddig lesz hely, hol fölolvashatol?...
Arról van szó, ha te szólsz, ne lohadjunk,
de mi férfiak férfiak maradjunk
és nők a nők - szabadok, kedvesek
- s mind ember, mert az egyre kevesebb...
Foglalj helyet. Kezdd el a mesét szépen.
Mi hallgatunk és lesz, aki csak éppen
néz téged, mert örül, hogy lát ma itt
fehérek közt egy európait.
(1937. január eleje)
() VBT ()(Kiemelt kép: bps.org.uk)
