Magam is üdvözlendőnek és korszakalkotónak tartom a kormány új, hétpontos családtámogatási rendszerét, mely a már meglévő támogatási formákkal egy átfogó egészet alkot. Azaz… majdnem egy egészet. Hiányzik belőle ugyanis egy meglehetősen sokakat érintő támogatási forma, az elvált férfiak (v.ö. a válás során hátrányosabb helyzetbe került szülő) újrakezdési támogatása.
Vizsgáljunk meg két élethelyzetet, ha úgy tetszik, két - homlokegyenest más - szimulációs modellt.
Optimális (futurisztikus) szimuláció
Tételezzük fel, hogy egy négyfős családban
(anya, apa, nagykorú, de nem kereső fiú, valamint kiskorú lány)
a szülők kapcsolata véglegesen megromlott, s békés úton, kulturáltan, közös megegyezéssel arra az elhatározásra jutottak, hogy életközösségüket megszakítják. Nézzük azt a fajta optimális helyzetet (tudatában annak, hogy ezen a ponton már nincs optimális helyzet), amikor a családi házban vagy lakásban marad az anya és a kislány, s külön költözik (mondjuk egy albérletbe) az apa és a nagyfiú. Modellünkben a felelősen gondolkodó apa nem keres csomót a kákán, nem kutat kiskapuk után, nem próbálja ellehetetleníteni „leendő volt felesége”, és a gondozása alatt álló kiskorú lány életét, s igen nagy áldozatot vállalva nekik hagyja a nagyobbik részt a közös vagyonból. Emellett természetesen havi rendszerességgel fizeti a gyermektartást is, amely bizony jogszerűen már a különélés pillanatától járna, attól függetlenül, hogy a felek papíron elváltak-e. Ebben az élethelyzetben az anyuka egyedül marad a kislányával abban a házban, vagy lakásban, amelynek rezsiköltségei csak kismértékben csökkennek a két fő távozásával. Ugyanakkor továbbra is kapja a családi pótlékot, s a gyermekét egyedül nevelő szülő jogán más támogatási formákban is részesül. Az apa időközben egy albérletbe kényszerül a felnőtt, ám nem kereső (pl. egyetemista) fiával, s amellett, hogy fizeti a bérleti díjat, s finanszírozza fia egyetemi életének költségeit, a törvény által arra is kötelezve van, hogy kiskorú gyermeke részére fizesse a gyermektartást. Ő persze ezt megteszi, hiszen – amint már mondottam volt - felelősen gondolkodó szülő, s tudatában van annak, hogy kislánya eltartásából neki is ki kell vennie a részét. Ám mindeközben semmiféle támogatásra nem jogosult. Vagy legalábbis olyan mértékűre nem, amelyre szüksége lenne (pl. kedvezményes lakásvásárlási kölcsön).
Szuboptimális (valósághű) szimuláció
Most pedig nézzük, hogyan történik mindez a valóságban. S engedtessék meg nekem ez a fajta pesszimizmus, ugyanis meglehetősen nagy rálátásom van közvetlen és közvetett módon is az effajta történések algoritmusára. Az életközösség megromlásával a felek egyszerűen nem tudnak különköltözni, ezért aztán továbbra is egy fedél alatt élnek, esetleg némiképp szeparáltan. Ezzel viszont a továbbra is közös életteret valóságos hadszíntérré teszik, pokollá téve ezzel mindannyiuk életét. A vagyonmegosztás és a gyermekelhelyezés után az apa a fiúval albérletbe költözik, ugyanakkor kötelezi az anyát az ingatlan felének pénzbeli megváltására. Mindeközben az apa igyekszik lefaragni a gyermektartás havi díját. S az eszközökben bizony nem válogat. A leggyakoribb, hogy a fehér- vagy szürkegazdaságból átvándorol a szürke- vagy feketegazdaságba, ezáltal csökkentve ellenőrizhető jövedelmének mértékét. S ne legyünk álságosak, ez a legtöbb esetben nem azért történik, mert az apa ily módon akarja ignorálni a gyermekét. Hanem egész egyszerűen, ahhoz, hogy ez a szülő talpra tudjon állni, s sok esetben teljesen a nulláról fel tudja építeni egzisztenciáját, mindenféle ügyeskedésekre van szüksége. Az egész procedúrát különösen veszélyessé teszi, hogy e történések közben a gyermek sérül a legjobban. Olyan módon, hogy a tartózkodási időben és a láthatási időben az éppen esedékes szülő a másik szülő ellen „neveli” őt. Legrosszabb esetben mindketten harcolnak a gyermekelhelyezésért, de amíg az egyik fél szívből, addig a másik fél csupán azért, hogy ily módon mentesüljön a gyermektartás fizetése alól.
Hogyan tovább?
A címben szereplő sugallat tehát, miszerint ebben az élethelyzetben az elvált apát is védeni kellene, csupán részigazság. Jobban megfelel a valóságnak az, hogy egy kellő körültekintéssel meghozott, a válás következtében a hátrányosabb helyzetbe kerülő szülő megsegítésére születendő intézkedési terv mindenki számára egyaránt hasznos lenne. Legfőképpen azért, mert lehetővé tenné, hogy a válás után talpra állva mindkét érintett fél újra elgondolkodjon a családalapításon, s esetlegesen új házastársi kapcsolatában az újbóli gyermekvállaláson. Én magam nem tudok megvalósítható tervekkel szolgálni. De úgy vélem, fontos rámutatnom a jelen családtámogatási rendszerben lévő hiátusra. Annak ellenére, hogy a család támogatása és az elvált szülő támogatása között látszólagos ellentmondás van. Ahogyan azonban fentebb írtam, az egyedülálló, gyermeküket egyedül nevelő, vagy az elvált, magukra maradt, s a gyermektartási díjat fizető szülők esetében a legjobb megoldás az lenne, ha kormányzati segítséggel tudnák megélhetési gondjaikat megoldani. Méghozzá úgy, hogy a későbbiekben egy új kapcsolat révén integrálódjanak a klasszikus családmodellbe. Lehetne erre azt mondani, hogy hiszen a hétpontos családtámogatási rendszer erre is ösztönöz indirekt módon. Ám jelen formájában nem éri el a célját, mivel a válás során hátrányosabb helyzetbe kerülő szülőnek azonnali segítségre van szüksége.
***
Tökéletes társadalom nem létezik. Példának okáért minden társadalmi berendezkedésben lesznek szegények és gazdagok, s mindenhol, mindenkor lesz bűnözés is. Ám ahogyan a vagyoni ollót is lehet kisé szűkebbre zárni, s a közbiztonság állapotán is lehet javítani, úgy lehet a családtámogatási rendszert a család „sérültjeire”, az elváltakra is még jobban, valóban, igazán kiterjeszteni.
Ez a cikk tehát nemcsak az elvált férfiak, hanem közvetlenül mindkét elvált szülő, közvetve pedig pontosan a klasszikus családmodell intézményének védelme érdekében íródott.
