(Úgy is, mint tagok, s úgy is, mint szimpatizánsok)
Nagyon szépen kérlek titeket, hogy a székelyeket a szátokra ne vegyétek!
Marosvásárhelyi - füttykoncerttel kísért - megemlékezésetek apropóján egyre többször, egyre több helyen hangoztatjátok, hogy a székelyeket „megvezették”, a székelyek „Orbán kutyái”, a székelyek „fideszes birkák”.
Mivel bennem, felvidéki palócban is csörgedezik székely vér, néhány alapvetést engedjetek meg nekem a gyepűvédő székelység kapcsán. Hadd hívjam fel a figyelmeteket arra az egyszerű tényre, miszerint a székely ember hátán fát lehet hasogatni. Azért is, mert a háta erős, s azért is, mert a tűrőképessége nagy. A székely embert meg lehet kérni, hogy vérét ontsa a hazáért. Mi több, meg se kell kérni, ontja az magától is, több évszázada. A székely ember sosem bántaná magyar testvérét, akárhol is éljen az a nagyvilágban. A székely ember sem székelységét, sem magyarságát soha meg nem tagadja.
Ellenben, ha „nemzete árulójának”, „megvezetett birkának”, „fideszes majomnak”, „ostoba szarjankónak”, „román szarmagyarnak” hívják őt, arra nagyon meglehetősen rosszul reagál.
Anélkül, hogy a most következő két mondatomhoz bármi mást is hozzáfűznék, s tényleg csak titeket óva, féltve mondom, mindenféle áthallás nélkül:
Székelyföldre, Erdélyországba bemenni egyszerű.
S onnan ép bőrrel hazatérni is, ha az ember igaz szívű.
Kérlek tehát titeket arra, hogy a székely emberek véleménynyilvánítását elviselni szíveskedjetek! S ahelyett, hogy azt sérelmeznétek magatokra nézvést, inkább azon kutakodjatok, hogy amit kaptatok, azt minek köszönhetitek.
