Vírus miatt igazolatlan

Mindenhol ezek a qrva vírusok… Lassan már mozdulni se tudunk tőlük. Ezek határozzák meg mindennapjainkat, ezek osztják be az időnket, s nélkülük már tervezni se lehet előre. Előre? Lassan már hátra se. Kiváltképp, ha két vírus találkozik. Na, akkor aztán nagy a baj…

***

Ismerősöm meséli alig egy órája: - Képzeld, a lányom igazolatlan órát kapott. - Hát azt meg hogyan? – kérdezem meglepve. – Hát online oktatás van náluk is, nem? - Dehogynem. Csak vírusos lett a gépe. Elkezdte szépen a tanórát a többiekkel, amikor leállt a böngészője. Megjavította ugyan a hibát, de kábé 10 percig offline volt. - Ja, hát ilyen van. - Igen, de úgy látszik, olyan is, hogy a tanár, amikor újra csatlakozott a videókonferenciához, azzal kezdte, hogy a kislányom igazolatlant kap erre az órára. - Ne mondj már ilyen hülyeséget! Hát ilyen nincs! - Úgy látszik, mégis van. - És most mit fogtok tenni? - Semmit. Ez van. Egy igazolatlan még nem a világ. Csak azért rettenetesen felbasz ez az egész. Nem elég, hogy egész nap idehaza van a gyerek, hogy tiszta depressziós, amiért nem mehet sehova, még ez is… - De valamit csak kéne tenni. - Felesleges. Egy másik tanár azért adott igazolatlant valakinek az osztályból, mert óra közben elment a net. Az apja munkanélküli lett, nem tudta idejében befizetni a csekket.

***

Számomra ez a történet egyet jelez: lassan, de biztosan elértünk tűrőképességünk határaihoz. Dacára annak, hogy a kialakult helyzet korántsem a legvészesebb, s hogy például összehasonlíthatatlanul jobb helyzetben vagyunk, mint mondjuk egy háború esetén. Mert, ha mondjuk, azt olvassuk valahol, hogy egy járókelő a villamos alá került, és a jármű levágta a lábát, nekünk pedig odahaza éppen benőtt a köröm a lábujjunkon, akkor bizony az a benőtt köröm sokkal jobban fáj nekünk, mint a más levágott lába. Be kell vallanunk magunknak, hogy a kezdeti tolerancia ma már a múlté. Példának okáért mostanság nemhogy nem tapsolunk az egészségügyi dolgozóknak, megköszönve ezzel áldozatos munkájukat, hanem épp ellenkezőleg: felerősödtek azok a hangok, melyek szerint az egészségügyiek munkája túl van dimenzionálva. Hát hogyne. 16-24 órás munka, aztán némi kis alvás után majdnem hogy saját magukat váltják. Ezen pedig sem a rendkívüli juttatások, sem az emelt bérezés nem segít. Aki elfáradt, azt nem lehet pénzzel pihentetni.

És mostanra mind elfáradtunk. Ezzel a fáradtsággal várjuk a csodát: január 11-ét.

Amikor is megszűnhet néhány intézkedés. Talán kimehetünk majd este 8 után is az utcára. Talán újra kinyitnak a vendéglátóipari egységek. Talán megkezdődik a jelenléti oktatás. Talán. Talán. Talán.

***

Közben pedig itt lebeg a fejünk felett Damoklész kardjakén az az átkozott harmadik hullám. Hogy hát… esetleg… talán… pesszimális esetben… Mi pedig széttárjuk kezünket, és beletörődve sóhajtunk. Csakhogy egyre kevesebben. Mert a többség mostanra, megértve az intézkedések szükségességét, ám ennek ellenére úgy gondolja, hogy változtatni kell.

Változtatni kell, mielőtt az összezártság miatti emberi kapcsolataink megromlanak. Változtatni, mielőtt a szétszakítottság miatti emberi kapcsolataink megromlanak. Addig változtatni, amíg nem válik tejesen természetessé az online érintkezés, s nem szokunk le végleg a fizikai kontaktusokról.

***

Nem vagyok vírusszakértő, érdemben nem tudok nyilatkozni sem a vakcináról, sem a nyájimmunitásról, s úgy egyáltalán semmi olyanról, ami akár egy kicsit is hozzá tudna tenni az eddig tudottakhoz.

Csupán egy ember vagyok, aki elfáradt. Aki belefáradt ebbe a furcsa pszichés kórba, ami akár a covid-burnout nevet is kaphatná.

S csak remélhetem, hogy a netem kitart addig, amíg megírom és elküldöm ezt a cikket. Mert ha nem, akkor…

()VBT ()