Pesti Srácok

A gólem, amit mi neveltünk

A gólem, amit mi neveltünk

Már megint töröltek néhány igen régi és igen népes Facebook-oldalt, Facebook-csoportot. Az egykori adminok és moderátorok pedig tanácstalanul kérdezik, hogy mi jöhet még, „honnan uszulnak ránk uj ordas eszmék”? No, igen. Hogy honnan? Ugyanonnan. És ez még csak a prológus. Mert a java csak 2022 januárjában jön…

***

Mind választhatunk. Minden döntés a mi kezünkben van. A „nem tehettem máshogyan” paradoxonának mantraszerű ismételgetése sem ment fel minket az alól a kényelmetlen felismerés alól, hogy mindez, ami most van, a mi akaratunkból, a mi hozzájárulásunkkal, a mi segítségünkkel, és a mi hallgatásunk következményeként történik. Pontosan úgy, ahogyan minden autoriter rendszer az igazság érvényesítésével kezdi, és a legvéresebb diktatúrával fejezi be. A diktatúra vége természetszerűleg a tűréshatáron átbillent közösség együttes akaratából történő bukás, megsemmisülés. A Facebook most ennek a kataklizmának a peremén egyensúlyoz. És csak egy jól meghozott vezetői döntés billenthetné biztonságos távolra a megsemmisítő zuhanástól.

***

PestiSracok facebook image

De nem fogja. Hogy miért? Megpróbálok olyan világosan és közérthetően fogalmazni, ahogyan olvasóim azt már megszokhatták tőlem. Az analógiák felismerését is az olvasóra bízom. Én itt most csak a Facebook-ról fogok beszélni. És arról, hogy miként juthat el egy több tízezres látogatottságú oldal a megszüntetésig. Kezdjük azzal, hogy Magyarországon nincs félmillió űrhajós, aki másodállásban katona, és ugyancsak nem található ugyanennyi kiskirálylány, aki hobbiszinten médiasztár énekesnő. Felettébb elenyésző továbbá azok száma, akik első, óvodáskori szerelmükkel élnek évtizedek óta boldog házasságban. A fentiekkel viszont fordítottan arányos azok száma, akik az általános iskola menzáján a torkukon leerőltetett finomfőzelékért idősebb korukra valósággal rajongani kezdtek. A fenti példák megoldóképlete egyetlen szó: változás. Mindannyian változunk. Nemcsak az évek múlásával, hanem akár napról napra, óráról órára is. Akár Márai Sándornak, akár Páger Antalnak, akár Vágó Istvánnak hívjanak minket. Hogy preferenciáink alakítják-e személyiségünket, vagy épp fordítva, na, az már egy igen jó vitaalap. Az azonban vitán felül áll, hogy a hivalkodóan elénk tolakodó dolgokat (személyek, irányzatok, eszmerendszerek, stb.) mindannyian kikérjük magunknak. Nem akarunk olyan macskát, amelyik ugat, és utálni fogjuk azt a tejet, amit az étel-dizájnerek (igen, van ilyen szakma) feketére színezett festékkel árulnak (igen, a BLM jegyében van ilyen ital). Márpedig mi konstansnak akarjuk tudni az általunk kedvelt, vagy épp nem kedvelt személyeket. Akit kedvesnek, szerénynek és szeretetreméltónak ismertünk meg, attól a legártatlanabb káromkodást is viszolyogva fogadjuk, és meglepő, de ugyanilyen viszolygással tekintünk az általunk gyűlölt személyek időnkénti kedves, emberséges gesztusaira is. A gyermekkorunkból belénk táplált dualista finomfőzeléket akarjuk. A saját ellentmondásainkat akarjuk. A jó legyen jó, és járjon fehérben, a rossz pedig hordjon feketét, és legyen gonosz egy életre. A Facebook-tól is ezt vártuk el. Legyen olyan, mint a kezdetekkor!

***

Emlékszünk még arra a gyermeki izgalomra és örömre, amit akkor éreztünk, amikor a tömeges digitális népvándorlás során átjöttünk ide az őshazából, az iwiw-ről? Milyen naivak és őszinték voltunk! Próbálgattuk az oldal kínálta opciókat, ismeretségi hálót szőttünk, csajoztunk, pasiztunk, és… persze elkezdtünk politizálni. Aztán nem annyira hosszú idő után azt vettük észre, hogy ez a digitális közösség, amit egy amerikai fiatalember párkeresési céllal épített, elkezd megváltozni. Ahogyan egyre szélesebb körben kezdtük használni, egyre több országot hozzákapcsolva a rendszerhez, úgy kezdett ez az egész valami igen furcsa állapotot felvenni. Megjelentek a hirdetők, megjelentek az ügyeskedők, megjelentek a pártok, lehetőség volt nemcsak magán, hanem közszereplői és egyéb más oldalakat is létrehozni. És elkezdett minden úgy kinézni, mintha egy csendes, ötezer lakosú New England-i kisvároskából valaki sufnituning kőműves munkával egy tizenötmilliós Rio De Janeirót tákolt volna körénk. Az irányítók azonban ugyanazok maradtak. S mert ekkorra már egyrészt igen komoly üzletté, másrészt meglepően befolyásos politikai közeggé nőtte ki magát, a tulajdonosok igyekeztek egyszerre megfelelni a piaci trendeknek és a politikai elvárásoknak. Mi pedig olyannyira vakok voltunk, hogy arra szavak nincsenek. Mert hát ezek a bizonyos elvárások egyáltalán nem régió-specifikusak voltak, hanem - egyfajta világpolgári mentalitást tükrözve - a globális trendnek megfelelő tiltások, tűrések, megengedések. Ezt moderálandó egy digitális saria alakult ki a szemünk láttára. A közreműködésünkkel. A jóváhagyásunkkal. Amikor az első, durvának és kirekesztőnek megbélyegzett írásokat, oldalakat törölték, csak tapsoltunk és bólogattunk. Úgy kell nekik! Majd megtanulják, mi a rend. Amikor később már olyanformán kezdték szűrni a tartalmakat, hogy bizonyos oldalakat nem is engedtek a rendszer részévé válni, csak hallgattunk. Hát majd ezeket a bizonyos oldalakat felkeressük máshogyan. Amikor pedig megindult a feljelentgetések kora, hallgatásunk csenddé ordította az opportunizmus nihiljét. És szavunk nem volt az ártatlanul tiltottakra. Mert azt hittük, hogy minket aztán soha. Minket aztán semmiért. Minket aztán senki.

***

Csakhogy… mindenkinek van ellensége. Most ott tartunk, hogy a rendszer, amit közösen működtetünk, mindannyiunk ellenségévé vált. És ami a legszomorúbb: annyira mélyen beleástuk magunkat, hogy az elszakadás nem jöhet már létre igen komoly és mély sebek nélkül. De nem is elszakadni akarunk. Hanem, hogy „igazságot” szolgáltassanak nekünk. Hát van egy rossz hírem. Itt és most az oldal tulajdonosa dönti el, hogy mi az igazság. Nekünk pedig lehetőségünkben áll maradni, vagy menni. És persze arra is lehetőségünk van, amit most csinálunk. Hogy a Titanic utasaiként a hajóorrban állva ordítsunk a jéghelyre, hogy azonnal ússzon arrébb. Csakhogy előbb kellett volna kinyitni a szánkat! Amikor még elefántcsonttornyunk békés védelméből gőgösen tekintettünk le a proli szerencsétlenre a 3, 7, 30 napos tiltásai miatt. Amikor a szólás-, és véleménynyilvánítás szabadságának szent nevében komplett oldalakat blokkoltak előlünk, mi pedig csak megvontuk a vállunkat. Most már nem igazán van mit tenni. A Gólem nemhogy életre kelt, de egyenesen újraszülte önmagát.

***

Summa summarum: a cinkos hallgatás, bár rövidtávon meglehetősen kényelmes, hosszútávon sosem kifizetődő. Amikor a más bajának örülünk, jusson eszünkbe, hogy senki sem sérthetetlen. S a világhálón mindannyiunkba bele van égetve digitálisan XVI. Lajos, Danton és Robespierre forráskódja is.

Azért a végére egy jó hírt is tartogatok:

Minden rendszert ki lehet játszani.

(Csak előbb meg kell ismerni és el kell fogadni a működését.)

() VBT ()

Kiemelt kép: Lyda Salmonova als Jessica und Paul Wegener als Golem in ‘Der Golem’, Regie: Henrik Galeen/Paul Wegener, Deutschland 1915., 01.01.1915-31.12.1915

Ajánljuk még

Így történt a Pápay-klán lemészárlása a dunaszerdahelyi Fontana bárban – Hihető vajon Bodoky Károly vallomása? (Videó)

Az alvilág titkai 2024 március 19.
Az 1999. március 25-én, a dunaszerdahelyi Fontana bárban történt tízes gyilkosság ügyében beismerő vallomást tett az egyik elkövető, a rimaszombati Bodoky Károly. Vallomásában mindent a Turek néven ismert magyarországi maffiózóra, valamint néhai Szamaránszky Árpádra (alias "Paprika") kent. Bodoky állítja: ő Kalasnyikovval sakkban tartotta a Fontana földszintjén a vendégeket, míg az emeleti kártyaszobában Kalasnyikovokból 117 lövéssel szitává lőtte Turek és Paprika a Pápay-klán főnökét, Pápay Tibort és kilenc alvezérét. Bodoky vallomása kerek, logikus, krimiszerű fordulatokkal teli, ám hihetünk-e neki? A szlovák ügyészek mindenesetre nem igyekeznek vádba foglalni a vallomás tartalmát.

A külkeres fia is jól keres: Geszti Péter, a kádergyerek, avagy a KISZ KB VIT-vágtájától a Nemzeti Vágtáig

A Hálózat 2020 április 12.
Milliárdokat költött a Postabank a kilencvenes években arra az agresszív, kikerülhetetlen reklámkampányra, amely mögött az Akció nevű vállalat és Geszti Péter állt. Ők is tevékeny részesei voltak annak, hogy a bank zavartalanul menetelhetett a bukás felé – állami tízmilliárdokkal kisegítve. Noha Gesztit a sajtó következetesen valamiféle self made man-ként építette fel, ez hazugság. Apja, a neves rádiós-tévés szerkesztő vitte be a tévébe, anyja pedig a Chemolimpex, majd a Taurus cégek külkereskedője volt, később fia után ő is a Danubius Rádióhoz került. Geszti tévés apja a halála előtt már a szovjet KGB és a magyar állambiztonság alá tartozó IPV vállalat főosztályvezetője volt, így elmondható, hogy mindkét felmenője hírszerző-gyanús, de legalábbis hálózati állásokban dolgozott. Geszti zenészként barátjával, Berkes Gáborral futott be, aki hozzá hasonló kádergyerek. Utóbbi Berkes Péter őrnagy-író fiaként szintén kivételezett helyzetben volt, apja eleinte propaganda-regényeket és cikkeket írt, majd ifjúsági író lett belőle, hasonlóan a katpolos Berkesi Andráshoz. Berkes Gábor is szerethette a Néphadsereget, mert első együttesét Lobogónak hívták, amelyet a katonaság lapjában mutattak be. Utána kezdett az Első emeletbe, amelynek szövegírója Geszti lett. Geszti a rendszerváltás idején lépett be az Akcióba, amelyet a KISZ-hez közeli rádiósok alapítottak, és amelynek első nagy haditette a KISZ KB által támogatott VIT-vágta levezénylése volt. Folytatjuk a Postabank történetét.