Egy kassai polgár emlékére
„Jobb", "Bal" csak ott van, ahol "Közép" van. Az Univerzumban nincs jobb és bal, mert nincs közép: minden pont egyszerre központ és a végtelenbe vegyülő periférikus egység.”
(Márai Sándor - Kassa, 1900. április 11. – San Diego, 1989. február 21.)
***
Ha ezt megértjük, mindent megértünk. Ha elfogadjuk, hogy minden mindennel összefügg, hirtelen elkezdjük a dolgokat a maguk összetettségében szemlélni. És rá kell jönnünk arra, hogy az a fajta társadalmi atomrobbanás, amit teljesen érthetetlenül és felháborító módon a mai napig rendszerváltásnak hívunk, s amelynek otromba véghezvitele minden gondolkodót tehetetlen haraggal tölt el a mai napig, iszonyatos genocídiumot okozott. Detonációja jobb- és baloldalra lökte az embereket, s velük együtt vélt vagy valós ideáikat is, ki tudja, hány évtizedre determinálva ezzel társadalmi megítélésüket. Baloldalra kerültek a komcsik, jobboldalra a nácik, már persze e bélyegeket önkényesen aggatva az ellenkező oldal képviselőire, hiszen tiszta ideológiákról egyikük esetében sem beszélhettünk. Az előbbiek sikeresen mentették át a pártvagyont, valóságos várat emelve vele maguk köré, hogy ezzel védjék ki számonkérhetőségüket, közben pedig oly sikeresen mosták magukat patyolattisztára, hogy az utánuk jövő nemzedék már el se hitte valamikori gaztetteiket. Az utóbbiaknak pedig idejük sem volt egzisztenciát teremteniük, s nem mellesleg megteremteniük tudásban, műveltségben azt az elvárható optimumot, ami tökéletes ellentettje, egyenrangú kiegészítője lett volna a 8 általános után Marxizmus-Leninizmus Esti Egyetemet végzett vörösbárók, hat elemis tábornokok, vagy írni, olvasni alig tudó párttitkárok Kanton és Hegelen táplált gyerekei által megszerzett intellektuális javaknak. Magyarország a szocialista milliárdosok és a polgári konzervatív kisemberek országává vált. Ilyen kondíciókkal kezdett neki ez a két csoportosulás az első „szabad” kormányzásnak. A detonáció epicentrumában pedig, a „középnek” még az árnyéka is a járda betonjába olvadt. Tévedünk, ha azt hisszük, hogy ez a bizonyos megsemmisült közép a mostani látszatokhoz hasonlóan valamiféle XXI. századi, fals elvárásokon alapuló közép volt. Ennek a középnek az éppen csírát bontani készülő magja magában hordozta a valódi jobboldali szemléletet épp úgy, mint a valódi baloldali értékrend ismérveit. Ez a közép egyszerre volt liberális és demokrata, ősi hagyományainkat tisztelő, és progresszív, konzervatív módon úttörő. Pontosan ezért kellett pusztulnia. Pontosan azért történt épp ott ez a bizonyos elemi erejű robbanás. Mert az egypólusú, közérthető, könnyen beazonosítható ideák mellé sokkalta könnyebb támogatói bázist rendelni, mint a kevert eszmeáramlatok mögé.
***
Melyik erős és domináns férfi ne gondolná azt magáról néhanapján, hogy tehetetlen, szeretetre vágyó, gyenge gyermek? És melyik gyönyörű nő ne kívánná azt, hogy egyszer végre valaki az eszéért szeresse? Mégis, a külvilág felé legtöbbször mindegyikük a maga jól bevált módszereivel apellál. Az erős férfi az erejével, a gyönyörű nő a szépségével. Így van ez a politikában is. Hiába keresnénk olyan jobboldali politikust, aki kampány idején (de egyébiránt a cikluson belül bármikor) nyíltan be merné vallani, hogy bár hívő keresztény, családos ember, mégis úgy gondolja, hogy a cannabis sokkal kevésbé ártalmas, mint a dohány, vagy az alkohol. Ahogyan olyan baloldali politikust sem találnánk égen-földön, aki választói elé kiállva bevallaná, hogy bizonyos esetekben szívesen átszavazott volna a kormányoldalra. Ilyen kijelentésekkel sem most, sem semmikor nem fogunk találkozni. Sem idehaza, sem külföldön. Annál is inkább nem, mert a rendszerváltás detonációjának hullámai olyan utórezgéseket keltettek mind nyugaton, mind pedig keleten, amely rezgések okozta változások pontos diagnózisa talán csak a legszélesebb látókörű társadalomtudósok íróasztalfióknak írt tanulmányaiban lelhető fel. Mindeközben az egyik térfélen nagy, büszke nemzetek hódoltak be a Frank Herbert tollára kívánkozó Ligának, míg a másik felekezetnél olyasfajta középre zárás indult meg, amely lehetetlenné tette az érdemi kooperációt. Mi, magyarok pedig, Európa (s kicsit talán a nagyvilág) gyújtópontjában, akiknél egyik epicentrum tetejére került a másik, arra a harmadik, negyedik, sokadik, a folyamatos belső csatározásoknak köszönhetően úgy maradtunk életben, úgy nem sodródtunk el markánsan egyik irányba sem, hogy egymást szorosan fogjuk. Csakhogy ez a fogás nem baráti ölelés, hanem fojtogatás. És ha ez így folytatódik, akkor abba mind belefulladunk. Hogy ez ne így legyen, nekünk, a rendszerváltás sugárfertőzöttjeinek, ideje lenne elengedi egymást. Aztán jobbról is, balról is telehordanunk a közepet, s megtöltenünk megmaradt emberségünkkel azt a mindannyiunkat fenyegető, egyre mélyülő krátert, melyet úgy hívunk: társadalmi szakadék. Beledobhatjuk először is komcsi és náci köpönyegünket, valamint egymást hazaárulózó lózungjainkat. S ha ezek megvannak, elkezdhetjük ténylegesen és valóságosan kitalálni, miképpen fogunk nekilátni egykorvolt emberségünk teljes restaurálásának.
***
Ideje lenne végre abbahagynunk az azon való lamentálást, hogy ki miben vétkezett, vagy vélelmezésünk szerint ki miben fog. Ideje lenne végre azzal foglalkoznunk, hogy milyenek akarunk lenni a jövőben, és hogyan képzeljük el nemzetünk jövőjét. Ennek pedig pont most lenne itt az ideje, a gazdaság újraindításával párhuzamosan.
Mert, ahogy Márai írta: „Jobb", "Bal" csak ott van, ahol "Közép" van.”
