A legendás magyar vendégutálat

Ha csak egyedi, elszigetelt esetek lennének, nem szólnék egy szót sem, s olybá venném, hogy az anekdota-érvelés, mint az érvelési hibák egyike, nem mérvadó, ha az ember sommás véleményt alkot. Csakhogy itt nem erről van szó. Négy megyében, nyolc étteremben vagy presszóban tapasztaltam olyan áldatlan állapotokat, melyekre mindent lehet mondani, csak azt nem, hogy a híresen jó magyaros vendégszeretet mintapéldái lennének.

***

Kezdjük azzal, hogy a lezárások idején mindannyian sajnáltuk a vendéglátósokat, akiknek teljes bevételkiesését némileg pótolták ugyan a rendkívüli állami támogatások, de persze nem olyan esetben, ha a foglalkoztatottak létszáma és azok átlagfizetése tekintetében kellett megállapítani a jogosultság összegét. Mert bizony, ilyenkor előjöttek azok az egyszerű tények, melyek a szürkegazdaságba sorolják a vendéglátóipari tevékenységek némely részét. Gondolok itt például azokra a minimálbéren foglalkozatott korábbi munkanélküliekre, akiket az állami járulék-átvállalás vagy támogatás után kirúgtak, hogy helyükre olyan munkanélkülieket vegyenek fel, akikre jár az állami járulék-átvállalás vagy támogatás. És persze gondolok itt azokra az apró stiklikre, amikor a minőségellenőrzés szigorú szabályait kijátszva lehet mást adni, mint amit a kedves vendég rendel. Mielőtt egyesek felhörrennének, hogy hát ilyen aztán a világon nincs, hadd közöljem gyorsan, hogy a NÉBIH több országra kiterjedő vizsgálata épp most derítette ki, hogy a nyugati gyártású élelmiszerek 25%-a silányabb minőséggel kerül hazánkban forgalomba, mint Nyugat-Európában. Persze, mint mondtam, mind sajnáltuk a vendéglátósokat, s hogy segítsünk nekik, gyakran rendeltünk éltelt-italt tőlük. Így érkezett el az enyhítések ideje, amikor először csak a teraszok nyitottak ki, majd később a belső terek is engedélyt kaptak a vendégfogadásra.

***

Az első sokk akkor érte az embert, amikor még csak a terasznyitás idejét éltük. No, ekkor fordult elő, az a fajta hamis szolidaritási akció, amikor egyes vendéglősök úgymond egyetértettek abban, hogy az oltási igazolvány diszkriminatív, így nagy hangzatossággal kijelentették, hogy ők biza nem nyitják meg az oltottaknak a belső tereket. És a csudát azért, mert szolidárisak voltak! Csak hát az igazolványok hitelességét nekik kellett volna ellenőrizniük, méghozzá úgy, hogy munkaerőhiánnyal küzdöttek, hiszen a zárlat alatt számos alkalmazottjukat elbocsátották. Ám amikor véget ért a zárlat, és azt hitte volna az ember, hogy végre pótolni szándékoznak a bevételkiesést, furcsa dolgokkal szembesült az enni-inni vágyó, egyszerűbb szóval a vendég, aki régebben a „kedves” jelzőt is megkapta státusza mellé, ám manapság ez már kevés helyen tartatik be.

***

Kezdem azzal, hogy hiába járunk derékig a nyárban, az éttermek és presszók rengeteg helyen bezárnak este 10, vagy 11 órakor. Nyilván nem a kiemelt üdülőövezetekről beszélek, hanem az olyan helyekről, ahol a helyi keresletet kéne kielégíteni. Kereslet pedig lenne bőven. S mi sem bizonyítja jobban, minthogy nyári éjszakákon az emberek (és nemcsak fiatalok!) tömegével gyűlnek össze az éjjel-nappal nyitva tartó benzinkutakon, ahol aztán esznek, isznak, beszélgetnek, s valóságos nyári táborrá alakítják a máskülönben nem e célra szánt helyet. De ha egyszer nincs hova menni… Ha meg van, sokszor abban sincs köszönet. Aki például este 8-9 óra tájban kávét kíván inni, az meglehetősen gyakorta találkozik a következő mondattal:

De ha egyszer nem azt akarok inni, hanem kávét! És ez még csak a feketeleves-része a dolognak!

(Feltéve, de nem megengedve, hogy a feketeleves régen nem a kávét jelentette, hanem a vérrel, szilvabéllel, vagy vörösborral készült sötét mártásokat.)

Mert ha az ember vacsoraidőben vacsorázni szeretne, furcsa dolgokat tapasztalhat. Este 8 illetve fél 9 a vízválasztó. Ilyenkor a legtöbb konyhás már mosná el a cuccait, s a pincérek ennek tudatában vagy fel sem veszik a rendelést, vagy közlik, hogy nagyon sokat kell ám várni az ételre, mert sok a rendelés. És pontosan itt van a kutya elásva! Hogy a zárlat alatt sokan kiszállításra rendezkedtek be, s a nyitás után sem akarták elengedni ezt a jól jövedelmező bevételi formát, ami ráadásul egy esetleges negyedik hullám idején is működhetne. No, mármost a kiszállítás abszolút slágere a pizza, aminek elkészítéséhez nem sok rafinéria szükségeltetik, ellenben nagy tételben lehet sütni. Nem olyan macerás, mint a rántott hústól a sült kacsacombig, a levesektől a köretekig terjedő széles skála elkészítési ideje, vagy éppen bekerülési költsége. A beülő vendégek tehát a kiszállítási dömping miatt sok esetben hanyagul és lassan kerülnek kiszolgálásra. S az egész non plus ultrája, ha a végén elhangzik a híresen kamuszagú mondat:

***

Olyan jó lett volna érezni, hogy a baj idején általunk nyújtott segítséget egy kis kedvességgel, egy kis odafigyeléssel honorálják. S még az is boldoggá tenne, ha erre az írásra csupa olyan komment érkezne, hogy

„Nálunk ez abszolút nincs így!”.

Ám van egy olyan gyanúm, hogy nem én jártam pont a rosszabbik megyékben.

() VBT ()