Igaz tények a karácsonyi nagyikról
A világtörténelemben soha, egyetlen olyan ember se akadt, aki le merte volna becsülni a nagymamák fontosságát a karácsonyi vendégjárások alkalmával. Az amúgy is kulcsfontosságú nagyszülői poszt ilyenkor még jobban felértékelődik, és sajátságos rituáléjával igazából ez teszi fel a habot az ünnepi sütemény tetejére. Íme, néhány tény a karácsonyi nagymamákról.
***
Már a szagával
A karácsonyi nagyik már a szagával jóllaknak. Nem, nem az illatával, s nem azért, mintha bizony az általuk sütött étkek ne lennének pompásan illatozók, étvágygerjesztően ínycsiklandók, hanem, mert egyszerűen így mondják, és kész. A szaggal történő jóllakás egyébiránt egyike a megannyi karácsonyi csodának, s bár természettudományos magyarázat még nem született rá, igazságtartalma tagadhatatlan. Bár állítólag Kiskunlacházán 1937-ben láttak egy nagymamát, aki, ahelyett, hogy sürgött-forgott volna a vendégek körül, helyet foglalt a konyhaajtó melletti széken, de erről később kiderült, hogy afféle békeidős fake news, csakúgy, mint az 1953-as nyékládházi ufóészlelés, aminek esetében utólag bizonyosodott be, hogy nem az idegenek vitték el nagyapót, hanem az ávó.
*
A „nem” nem opció
A karácsonyi nagyiknak lehetetlenség nemet mondani. Illetve meg lehet próbálni, de a siker esélye nagyjából annyi, mintha kiderülne, hogy van értelmes élet a Marson, és Elon Musk csupán haza akar menni (valamint titokban világít a mutatóujja). Szóval a nagyinak nemet mondani még annyira sem kecsegtet sikerrel, mint ellenzékiként rezsinövelésnek nevezni a rezsicsökkentést. Egész egyszerűen nem működik. Viszont szinte azonnal kivált egy „Mi van, már nem szeretsz?” – kezdetű érzelmi zsaroláshullámot, aminek következtében inkább megkockáztatjuk, hogy inkább januári fizetésünk harmadát savlekötőre költjük, de nem állunk fel ettől az asztaltól, amíg újra és újra meg nem kóstoljuk a „vegyél még egy kicsit belőle” minden szegmensét.
*
Titkosügynök közgazdászok
Bár ilyen, s olyan címen meglehetősen szépen kezd kompenzálódni nyugdíjuk, azt azért túlzás nélkül elmondhatjuk, hogy viszonylag kevés nagymama jár Maserati Ghiblivel bevásárolni a Louis Vuittonba. Ennek ellenére valahogyan mindig kispórolnak nyugdíjukból egy nem is túl kicsinyke összeget, amit aztán elosztanak az unokák számával, s a porciókat gondosan különböző színű szövet zsebkendőbe csomagolva elrejtik a saját gyereküknek egykoron elrakott stafírung részét képező, ámde a nyakukon maradt 1975-ös konyharuhák alá, pontosan a naftalingolyók és a levendulaköteg közé, a tisztaszobában. Ide csábítják aztán egyenként az unokákat pisszegésekkel, kacsintgatásokkal, és a „gyere csak, hadd támaszkodjak rád, nekem már fáj az ödémám” felkiáltással. Aztán amikor a titkos szoba titkos szekrényének rejtekzugához érnek - tisztes távolban gyerekük, menyük, avagy vejük elől -, akkor, mint kelet-közép-európai nindzsaként villámgyorsan előhúzzák, majd ugyanazon mozdulattal ki is hajtogatják a zsepit, hogy a benne lévő összeget szempillantás alatt az unoka nadrágjának zsebébe dugják. Az összehangolt műveletet minden karácsonyi nagyi az „anyádnak meg ne mondd” suttogással zárja.
*
Ha ő már nem lesz
Az ebéd és/vagy vacsora végeztével jön érkezik el az idő, hogy a nagyi leül az asztalhoz. Pontosan akkor, amikor mindenki más már menne. Ekkor veszi kezdetét a családtagok könnyes szemmel való megtekintése, s különböző jelzőkkel való ellátása, úgymint „de megnőttél”, „jó erős csontod van”, mikor nősülsz már meg”. Ennek végeztével hangzik el a kulcsmondat: „Majd megtudjátok, ha én már nem leszek!”. Ezt kiegészítendő – opcionálisan – hozzá tevődik még a „Soha ilyen jó dolgotok nem lesz!” ténymegállapítás.
***
Hogy mi ebben a vicc? Semmi. Ez mind szóról szóra így igaz, ahogy leírtam. Különösen az utolsó fejezet.
Isten áldja a nagyszülőket és a dédszülőket! És legyenek velünk még sok-sok karácsonyon!
() VBT ()
Kiemelt kép: Tipikus brit nagymama, egyszerű vidéki otthonában
