Wrath of Man – Egy borzalmas Guy Ritchie film
Szent meggyőződésem, hogy a Magyarországon Egy igazán dühös ember címmel vetített Guy Ritchie film igazán dühös nézőket szül. És nem azért, mert nem jó. Hanem mert nem olyan jó, mint amilyen jónak az első tíz percben gondoljuk, aztán meg csak várunk, csak várunk, csak várunk…
***
Aki itt és most teljes, mindenre kiterjedő filmkritikát vár, az csalatkozni fog. Ez a cikk nem elemző jellegű, hanem amolyan impresszum, amit az a csalódott néző érez, aki valami heroikusan felemelőre, valami igazán jól megkomponált mesterműre ült be a moziba, de az utolsó szem popcorn elropogtatása után úgy kel fel székéből, hogy maximum azon gondolkodik el, vajon van-e a zsebében egy random üzletkötőtől kapott, laminált névjegykártya, aminek a sarkával ki tudná piszkálni a fogai közé szorult kukoricadarabokat?
FIGYELEM! SPOILER!
Igyekszem minél szűkszavúbbra fogni a történet ismertetését. Az alap szituáció a pénzszállító autók sorozatos kirablásai köré épül, s nagyjából annyi csavar van benne, mint a lucaszékben. Mármint… ott vannak ezek a csavarok, csak éppen a Guy Ritchie és Quentin Tarantino által kinevelt nemzedék számára ez édeskevés. Súlyosbítja a helyzetet, hogy a főszereplőt alakító Jason Statham időközben módszeresen leküzdötte magát abba a B-közép kategóriába, aminek nem annyira szerethető szegmensében Dwayne “The Rock” Johnsonnal osztozik (aki viszont tudatában sincs annak, hogy ott van). Ez a kategória egyébiránt nem lenézendő, ha mondjuk egy Bud Spencer típusú, meglehetősen karizmatikus aktor tölti be, ám a „nem annyira szerethető szegmens” semmi jóval nem kecsegtet az elismertség szempontjából. Ebben volt valaha a saját húga árnyékából soha kinőni nem képes Eric Roberts, és ide emigrált egy időre Madonna – Ritchie előtti – egykori férje, Sean Penn is, akinek később, néhány villanás erejéig sikerült kitörnie a másodvonalból.
>> Egyesek persze most felhörrennek, hogy hogy merem én pont ezeket a színészeket B-kategóriásnak nevezni? Nos, annak okán, hogy ez a kategória sokszor az A-nak hazudott mozikra és azok szereplőire is igaz. Ugyanis a stúdiók manapság egyre gyakrabban gyártanak olyan, hatalmas költségvetésű, nagy nevekkel teli ócskaságokat, amelyekkel kapcsolatban szentül hiszik, hogy a sztárcsapat és a CGI kasszasikerré magasztosítja az ötletektől és mélyebb színészi alakításoktól mentes produkciót. <<
Jason Stathamnél nem jött el ez a fajta kitörés. És nem azért, mert nem adott bele apait, anyait. A kiugrási kísérlet sikertelenségének számos oka van. Az első és legfontosabb, ami nem Statham-en múlt, az a tény, hogy a jó film alapja a jó forgatókönyv. Ez a mostani szcenárió pedig egy 2004-es francia akciófilm, A pénzszállító amerikanizált remake-je, méghozzá olyan közhelyekkel, mint például Stathamnek az amerikai célközönség számára szájbarágósan megmagyarázandó brit kiejtése, miszerint ő angol, s ezt muszáj ugye a filmben több mellékszereplő által többször kihangsúlyozni.
***
A forgatókönyv már csak azért is fontos, mert az írónak, amennyiben mai környezetbe helyezett valós szituációt jelenít meg, ismernie kell mindent, amiről ír. Jelen esetben a pénzszállító cégek működését, a páncélautókra vonatkozó protokollt, vagy a különleges egységek képességeinek határait. És még akár az emberi test anatómiai felépítését is. A rendőri protokollról csak annyit, hogy a cselekmény színhelyéül szolgáló Los Angelesben a helikopterekkel és motoros rendőrökkel megtámogatott SWAT egységet olyan könnyedén rázza le a menekülők csapata, mint Usian Bolt a másfél éves tipegő csecsemőt. Az anatómiai dolog pedig… A főszereplő, mielőtt meglövi az egyik gonoszt, ezt mondja: „A májadat akarom!”. Erre belelő a pasi bal veséjébe. Ez persze nem annyira feltűnő dolog, vagy ha igen, legfeljebb csak azoknak a szakavatottaknak, akik már a Vészhelyzet adásai alatt is sírva kaparták a falat. De azért mégis van akkora baki, amit a régebbi Ritchie sose követett volna el. Visszatérve a forgatókönyvre, ennek az lett volna az elsődleges szerepe, hogy az eredeti francia változat gyerekbetegségeit meggyógyítva az egész történetet feltuningolja afölé az ingerküszöb fölé, ami az azóta eltelt években az akciófilmek terén a néző elé magasodott. Ehelyett megmaradt ugyanazoknál a sablonoknál, amiknél az alapmű, ráadásul az unásig ismert akkori közhelyeket sűrűn megspékelve a mostanában unásig ismert közhelyekkel.
***
Mindent összevetve az embert még a húszperces lövöldözős jeleneteknél sem fogja el az izgalom, hacsak azért nem, mert arra gondol, hogy hamarosan jön a John Wick újabb filmje. Guy Ritchie-től az ember valamivel többet, Jason Statham-től pedig sokkal többet várna. Csak hát, amikor egy zseniális rendező egy nem éppen óriási szerepformáló repertoárjáról ismert színészre bízza, hogy vigye el a hátán az egész filmet, akkor egy ilyesfajta cápanyúl hibrid születik. „Egyszer nézhető” – mondjuk ilyenkor, s még az IMDb-n viszaellenőrizve is 7.1/10-es eredményt kapunk, ami a „tisztességes, de nem jelentős” szinonimája. Csak hát a szemünk és elménk számára ez a kategória már olyan, mint egy felejthető numera egy középkategóriás prostival: mindenkinek saját magának kell eldöntenie, hogy megéri-e?
() VBT ()
Kiemelt kép: Wrath of Man
