A pszichológushallgatók is ideológiai képzést kapnak!
Terápia / Fotó: Noonews.ru
A magyar egyetemi hallgatók, ha már eleve nem agymosottan érkeznek a középiskolából, a pszichológia szakon is megtapasztalhatják azt, ahogy a balliberális ideológia vörös és persze szivárványos zászlaja hogyan terül rá a tudományra és borítja középkori sötétségbe. Tulajdonképpen senki nem gondolná ebben az országban, hogy egy pszichológushallgató torkán már az első évében mekkora mennyiségű és milyen töménységű érzékenyítő propagandát nyomnak le. Egyik olvasónk megírta lapunknak az élményeit, hogy bemutassa az egyik itthoni pszichológusalapképzés ideológiai fertőzöttségét.
Egy "ismeretlen pszichológus hallgató" írása
Az egyik alapozó tárgyból, szociálpszichológiából, egy eredetileg az USA-ban kiadott tankönyvből sajátítják el a szakma alapjait a hallgatók. A könyvet az ELTE Eötvös Kiadó adta ki 2016-ban. Kende Anna az ELTE PPK Pszichológiai Intézet Társadalom- és Neveléspszichológiai Tanszékének vezetője szerkesztette a kötetet, aki nem árul zsákbamacskát már a magyar kiadáshoz írt előszóban sem. Írásában hangsúlyozza, hogy a könyv olyan alapismeretekkel szolgál, amelyek birtokában a hallgató maga juthat elméleti következtetésekhez és releváns tapasztalati eredményekhez.
Amelyekkel választ adhat arra a kérdésre, hogy az amerikai fehérek és feketék kapcsolata megfeleltethető-e a roma és nem roma magyarok kapcsolatának, vagy az LMBTQ-emberekkel kapcsolatos amerikai vizsgálatok eredményeiből következtethetünk-e hasonló folyamatokra Magyarországon.
Ezen bekezdésben burkoltan hangot ad azon véleményének, miszerint nem tartja helyesnek, hogy Magyarország az Alaptörvényben „leszűkíti” a család fogalmát, míg az USA-ban "természetesen" legalizálták az egyneműek közötti házasságot. A kötetből általában a "szociálpszichológia" elég érdekes értelmezése bontakozik ki, mintha az a SJW-ok (Social justice warrior) világáról szólna.
A tankönyv például sokszor hivatkozik a GLAAD (Melegek és Leszbikusok Szövetsége a Rágalmazás Ellen) tanulmányaira, melyek az LMBTQ-emberek médiában való megjelenéséről szólnak. Felháborodva számolnak be a kötet a Csoportok észlelése c. fejezetében, hogy 2011-2012-ben az amerikai tévécsatornák által sugárzott főműsoridős programokban szereplőknek CSAK a 2,9%-a volt homoszexuális vagy biszexuális, miközben az Egyesül Államok felnőtt lakosságának 3,5%-a vallja magát nem heterónak és 8 százalékuknak volt már azonos nemű partnerrel folytatott szexuális tevékenysége. Hasonló tragédiáról számol be a könyv Angliából is, ahol 126 órányi népszerű tévéműsorból mindössze 5,75 órát szerepelnek LMBTQ-hoz tartozó emberek. Ezeket az adathalmazokat olvashatjuk még a feketékkel kapcsolatban is, és szörnyülködhetünk, hogy szegények mennyire alulreprezentáltak a médiában. Milyen releváns információk és adatok ezek egy magyar pszichológus hallgatónak.
Gyakran találkozhat a hallgató ilyen képekkel tanulmányai során. A kép alatti kiegészítő kérdések segítenek megérteni a nyilvánvalóan visszamaradott gondolkodásúnak tételezett kelet- és közép európaiaknak például a meleg párok által képviselt értékeket. Az egyházi iskolákból egyetemre érkező, keresztény-konzervatív álláspontot képviselő hallgatók sorra kénytelenek megváltoztatni a véleményüket a homoszexualitással kapcsolatban. Nem csodálkozhatunk ezen, hisz ilyeneket olvashat egy vallásos háttérrel rendelkező keresztény hallgató tankönyvében:
Nem meglepő, hogy az igazságos világban leginkább hívő emberek a leghajlamosabbak a melegekkel és más csoportokkal szembeni előítéletességre.
Más tárgyak oktatása során is folyamatosan elbizonytalanítják az egyszeri hallgatót abban a meggyőződésében, hogy mégiscsak a heteroszexualitás szolgálja leginkább egy adott faj fennmaradását. Biológiai-pszichológia előadásokon a diákokat, akik a hagyományos kapcsolat hívei, olyan elméletekkel bombázzák, mint például az "alloparentális ivadékgondozás", melyből egyenesen az következik szerintük, hogy az utódok felnevelését segítő egyedek jelenléte a természetben magyarázatot ad az emberi homoszexualitásra. A bonobó majmok közt jelenlévő homoszexuális aktusokat is érvként hozzák fel a melegség természetességének bizonyítására. Aztán az ember olvashat tanulmányai során arról az érdekes gondolatról, hogy a Pride célja az, hogy a melegek és leszbikusok kiemelkedő teljesítményét hangsúlyozza, különösen a művészet és kultúra területén.
Megjelenik a tankönyvben a liberális képzeletvilág egyik politikai főgonosza Vladimir Putin orosz elnök is, akit provokatív jelzőkkel állítanak pellengérre a szerzők. Ő a kapzsi, hataloméhes diktátor, az emberi jogok ellensége. Szinte lehet érezni, hogy a fordító milyen szívesen cserélte volna Putyint Orbán Viktorra, de a jogtulajdonos sajnos nem engedte.
Hogy létezhet az, hogy egy tudományos könyv politikai provokációt ad közre? A teljesen független, politikai nézeteiket jól palástoló szerzők a könyv másik fejezetében is előhozzák ezt a témát, egy melegjogi aktivistával példálóznak, aki Hongkongban tiltakozik az orosz melegellenes törvények ellen a Szocsiban rendezett téli olimpia kezdetekor. A kép még el is magyarázza az érzékenyítés okán, hogy ezek a kiállások az LMBTQ-emberek helyzetének javításáért vannak, nehogy valaki még esetleg feltűnési viszketegségként, vagy magamutogatásként értelmezze. Az már részletkérdés, miért tüntet valaki Hongkongban az orosz melegekért miközben épp az olimpiát nézi. De ennek a magyarázatával már adós marad a tankönyv.
Az érzékenyítés Barney Frank demokrata politikus történetével folytatódik, aki hosszú kongresszusi képviselői múlttal rendelkezik, és eközben titokban tartotta a homoszexualitását. Azt a megható történetét meséli el a könyv, mikor képviselőtársai előtt „coming outolt”, mert a melegek ügyében lobbizott a képviselőtársainál. Azok azonban, azt mondták:
Igazad van! De, tudod, ez nem annyira lényeges ügy.
Nyilván Barney Frank erre adott reakciója a pszichológia tárgya lenne, de nem az a lényeges a szerzők számára, hanem az a kontextus, hogy a többség minden valós és képzetes kisebbség minden tagjának közérzetéért egyenként felelős.
Nem ismerték a fájdalmat, amit a melegek átéltek. Eltitkoltuk előlük. Hogy a pokolba tudhatták volna, ha egyszer átkozottul jól elintéztük, hogy ne tudják? (Barney Frank)
Egy ilyen szívszorító történet értelemszerűen segít abban, hogy a pszichológuspalánták jobban el tudják sajátítani a szociálpszichológiai alapismereteket.
Az érzékenyítés nem lehet teljes a színes bőrűek felmagasztalása nélkül. Megismerkedhetnek a hallgatók egy olyan csoporttal, melynek jelszava; „Black is beautiful!”, azaz „A fekete gyönyörű!”. A csoport tagjai szerint a többség által elutasított tulajdonságok, mint a bőrszín, kulturális örökség vagy a nyelv a büszkeség forrásává válhatnak. Kíváncsiak lennénk mekkora riadalom és felbolydulás lenne, ha egy olyan közösség alakulna, akik szerint a fehér bőrszín értékes, és büszkeségre ad okot. Hamar választ is kapunk erre a kérdésünkre, ugyanis a szerzők egy olyan tanulmánnyal hozakodnak elő, amely azt mondja, hogy kultúránk mélyen beágyazódott sztereotípiákat hordoz. Erre példaként William Shakespeare darabját említik példaként. Othellót „vastag ajkúnak” hívják a drámában, mert fekete. Ekkora rasszizmust. Ha Shakespeare ma élne, tuti az emberjogi bíróság foglalkozna az ügyével.
Ha már eléggé elszégyellte magát a fehér hallgató, akkor a tankönyv ad egy tippet, hogyan építheti le előítéleteit.
Nem könnyű ma jobboldaliként egyetemistának lenni. Próbálják lehengerelni a hallgatókat a balliberális világnézettel, a tananyagba építve érzékenyítenek, és ha nem vagy velük egy véleményen, akkor szúrós szemmel néznek rád a továbbiakban. Vajon ha kiállnának a konzervatív gondolkodású egyetemisták a tankönyvükben propagált szélsőséges és egyébként zavaros ideológiák ellen, és elbarikádoznák az egyetem épületét, mint az SZFE-n teszik, és mondjuk ideológiamentes tananyagot követelnének, vajon rohamrendőrök oszlatnák fel a csoportosulást és a TEK-et is bevetnék ellenük?
Vezető kép: Noonews.ru
