A „patriarchátus” elleni küzdelem kulcsfogalma: a „családon belüli erőszak”
A libernyák-újbeszél által tönkretett vagy kreált szavakat bemutató sorozatunk első részében a család szót elemeztük, mostani írásunk tárgya pedig a családon belüli erőszak. Ez az újbeszél kifejezés a hatvanas-hetvenes években az Egyesült Államokban és Nyugat-Európában terjedt el, és a nyolcvanas-kilencvenes években kezdett meghonosodni Magyarországon. Elsősorban természetesen a Soros által pénzelt álcivil és femináci szervezetek (NANE, SZETA, Patent Egyesület), valamint a totális bolsevik-liberális befolyás alatt álló társadalomtudományi képzés és szociális ellátórendszer egyes intézményeinek (családsegítők, gyermekvédelmi intézmények, hajléktalan-ellátó intézmények, ELTE, CEU) közvetítésével. A családon belüli erőszak kapcsán az újbeszélek elsősorban azt próbálják elhitetni, hogy az általuk kreált szóösszetétellel körülírt jelenség növekvő és súlyos társadalmi probléma nemcsak Magyarországon, de az egész világon.
Kocsis B. Mihály írása
Mielőtt bárki azt gondolná, hogy a családon belüli erőszaknak, mint jelenségnek a létezését tagadnánk, súlyosan téved. Célunk elsősorban az, hogy rámutassunk manipulatív használatára, valamint a köznyelvbe történő erőszakos beszuszakolásának okaira, vagyis ennek az „újbeszél” kifejezésnek a valódi céljait próbáljuk meg bemutatni.
A család fogalmának lejáratása a cél
Ez a definíció természetesen kihasználja azt a létező tabut, amely nem engedi, hogy beszéljünk a családon belül történő dolgokról, mert az nem tartozik a külvilágra. A családon belüli erőszak, mint kreált szóösszetétel libernyák-újbeszél jelentése: az erőszakos és uralkodni akaró konzervatív, fehér, hetero férfiak szörnyű brutalitása, nőverés, gyermekbántalmazás, a nők és a családtagok minden létező formában (pl. verbális abúzus) történő megalázása, tárgyként kezelése. Családon belüli erőszak a történelem során mindig is létezett, ám szinte mindegyik társadalomban tabutémának számított. Nagyon jelentős társadalmi probléma, ezért mindent meg kell tenni annak érdekében, hogy a családon belüli erőszakot (és a nemi erőszakot) elszenvedett nők megfelelő segítséget kapjanak. Nemzetközi szerződésekben kell szavatolni a cselekmény súlyos büntethetőségét, és szankcionálását a büntető törvénykönyvekben önálló tényállásként kell megoldani (kivéve az iszlám elkövetők, és a bevándorlók által elkövetett családon belüli és nemi erőszak esetén, hiszen szegényeknél időbe telik az integráció, toleránsnak kell lenni más kultúrák szokásai iránt, amennyiben pedig megölik áldozataikat, nem-beszámíthatóság vagy drogbefolyásoltság miatt felmentésük javallott, hisz rájuk a munkaerőpiacon van égető szükség).
Erőszak csak a heteroszexuális családokban létezik szerintük
Meg kell vallani, a libernyák-újbeszél mostani agresszív, pancser nyelvi jelenségeihez képest a családon belüli erőszak igazi libsi profi munkának indult. Sokat bíbelődtek vele, türelmesek voltak, igyekeztek a fogalmak egymásra épülését logikusan felépíteni. Nyelvi szempontból is kitűnő választás, hiszen a család szót eleve negatív kontextusba helyezi és a nyelvi mélyrétegekben fejti ki igazán a hatását. Azonban mára mindenki számára nyilvánvalóan kibújt a libsi szög a globalo-zsákból: a család fogalmát érdekes módon még a régi, általuk meghaladottnak gondolt konzervatív család értelmében használják, holott (mint az előző részben is bemutattuk) a család, mint intézmény és szó az újbeszélek szerint szinte már nem is létezik. Akkor mire is gondolhatnak ma? Ja persze, biztos a szivárványcsaládokra, vagy egyéb nem fehér, nem hetero családokra! Utána is néztem a szakirodalomban, de sajnos nem találtam semmit! Se egy árva „pszeudo-kommunikációs transzferek a bronxi családi erőszaktevőknél”, se egy icipici „a transz- és bigender, valamint a szivárványcsaládokban élő gyermekek ellen elkövetett testi és lelki abúzus súlyos következményei” témájú elemzést sem találtam. Nem is beszélve a „nemváltó műtétekre kényszerített gyermekek szüleire kiszabható büntetési tétel emelésének hatása a bűnismétlésre” című jogi eszmefuttatásról. Pedig még a CEU szakdolgozatai között is kutakodtam, de ott csak a sokkal fontosabb társadalmi témákkal foglalkozó „Játék az identitással: tanulmány a budapesti szado-mazo közösségről”, vagy a „Létrejönni és létezni: fiatal feminista férfiak tapasztalatai Izlandon” című hiánypótló munkákat találtam.
A családon belüli erőszak jelentőségén túli, folytonos emlegetésének és egy szűk szakmai közeg nyelvéből a közbeszédbe történő emelésének valódi célja ugyanis a (konzervatív, hagyományos) család intézményének lebontása (milyen hely is az, ahol a férfiak agyba-főbe verik, megerőszakolják feleségeiket, a békés, szeretetteli, idilli modern szivárványcsaládban, vagy transz-queer gender közösségben ilyen elő sem fordulhat), az európai, fehér, heteroszexuális, zsidó-keresztény kultúra elleni támadás, nem utolsósorban pedig a genderideológiának történő megágyazás.
A szociális munka is ideológiai alapú szakma lett
A családon belüli erőszak fogalmának agresszív nyomulása esetében közvetlen tapasztalataim is vannak eme újbeszél szószörny pusztító hatásairól. Harminc éve szociális intézmények vezetőjeként és szociális szakemberként dolgozva lehangoló azt látni, hogy az ELTE-ről, az Iványi-libsiképzőből, vagy más agymosodákból kikerült, Ferge Zsuzsán, Solt Ottílián, Győri Péter elvtárson szocializálódott „szociális munkások” milyen elképesztően alacsony színvonalú szakmai tudással és milyen erős ideológiai elkötelezettséggel rendelkeznek, mennyire nyitottak a haladó eszmék befogadása iránt. Mára már szinte minden esetkezelés, problémafelvetés origója a szociális intézményekben a családon belüli erőszak elkövetőjének meghatározása, és aki keres, az talál is. Ez a metodika már hajléktalan nők „esetkezelésében” is működik: szinte minden esetben „kiderül”, hogy a hajléktalanság fő oka és a hajléktalanságból való kilábalás fő akadálya a nő bántalmazó, vagy lelki terrort alkalmazó „párja” volt.
Az Isztambuli Egyezmény szerint a férfiak nem lehetnek áldozatok, csak elkövetők
Nyelvi szempontból is érdemes ízlelgetni kicsit magát a szóösszetételt: érezhető, hogy valami nem klappol, elsősorban annak okán, hogy a szókapcsolat egy lokalitásra, a családra szűkíti le az erőszak, mint generálisan létező, és jogi szempontból szankcionálandó, a társadalomra káros viselkedésforma és bűncselekmény megvalósulását. Ha ezen logika mentén haladunk, akkor létezik hegyvidéki erőszak, fáskamrai erőszak, közlekedési eszközön elkövetett erőszak is, amelyek kétségkívül létező jelenségek, és előfordulásuk megelőzése és felderítése érdekében a MÁV, a nemzeti parkok, az erdészeti társaságok, vagy a BKK számos belső tanulmányt és prevenciós ajánlást készíthetne. A családon belüli erőszak súlyos társadalmi problémává történő növesztése a libernyák-újbeszél egyik kedvenc kisajátított kifejezésével, a látenciával valósult meg. A feminácik és a „független” szociológiai és közvélemény-kutató szervezetek bármely tetszőleges pozitív egész számot képesek megszorozni akármennyivel annak érdekében, hogy egy mikroszintű jelenséget „égető problémaként” tüntessenek fel, hiszen „hatalmas a látencia”. És természetesen a bántalmazott, megerőszakolt nők csak elenyésző hányada fordul segítségért. Az így összezsonglőrködött hatalmas szám láttán lehet aztán visítozni, a kormánytól követelni a gender-agyrém elfogadását és elismerését jelentő Isztambuli Egyezmény ratifikálását, amely egyezmény többek között a következőket tartalmazza: „ezen egyezmény alkalmazásában: társadalmi nem: azok a társadalmilag kialakult szerepek, viselkedési formák, tevékenységek és jellegzetes tulajdonságok, amelyeket egy adott társadalom a nőkre és a férfiakra nézve megfelelőnek tekint; (3. cikk c.)), vagy ezen egyezmény rendelkezéseinek…a végrehajtását a részes felek kötelesek biológiai nemen, társadalmi nemen,…migráns vagy menekült jogálláson vagy más jogálláson alapuló megkülönböztetés nélkül biztosítani”. (4. cikk 3).
Végül is a férfiakat férfi voltuk miatt akarják büntetni
Vagyis haladóék és az egyezmény szerint, ha egy transz-akárki, vagy domináns hím ütlegeli a magát nőnek képzelő „párját”, azt is a nők elleni erőszakként kell kezelni. De mi van, ha fordítva történik az abúzus, vagy akkor, ha az erőszakot elszenvedő közlekedési lámpának vizionálja magát (hiszen mindenki az, aminek képzeli magát)? Talán rongálás, vagy a közlekedés rendjének megzavarása? Várjuk a megfejtéseket, láthatjuk, hogy az Amnesty, meg a TASZ jogászainak milyen nehéz dolguk lesz a jövőben. Arról azonban már elfeledkeznek az újbeszélek, hogy az Isztambuli Egyezményben foglalt, nők és gyermekek ellen irányuló erőszakos cselekedetek mindegyike súlyos bűncselekménynek számít a hatályos magyar Btk. alapján, valamint önálló tényállásként bekerült a „kapcsolati erőszak” büntetőjogi kategóriája is, de emellett az összes bűncselekmény, amely a családon belüli erőszaknál előfordulhat (kivéve a közlekedési lámpák, vagy a mezei pockok ellen elkövetetteket), önálló tényállásként szintén benne van a Btk-ban (testi sértés, kényszerítés, kiskorú veszélyeztetése, erőszakos közösülés stb).
