1956-ban győztünk, csak egy kicsit várni kellett rá
A történelemkönyvek nem az ötvenhatos szabadságharcosokat öldöső muszka katonákról szólnak, hanem Mansfeld Péterről, Tóth Ilonkáról vagy éppen Szeles Erikáról. Hőseink nevei arany betűkkel hirdetik: pár évig, évtizedig felülkerekedhet az acél könyörtelensége, az anyag, de hosszú távon mindig az igazság, a lélek ereje győz. Az 1956-os forradalom erkölcsi fölénye, tisztasága akkora éket vert a szovjet birodalomba, hogy azt soha nem heverte ki.
A magyarság Kárpát-medencei történelme a folyamatos szabadságharcok krónikája. Ezerszáztíz esztendeje, 907-ben az akkori Nyugat elsöprő erejű, százezres ármádiát küldött ellenünk egyetlen céllal: „Decretum (…) ugros eliminandos esse”, azaz „Elrendeljük, hogy a magyarok kitétessenek (kiirtassanak?)”. Ám a pozsonyi csata fordítva sült el: a vesztünkre törő nyugati haderő lett kiirtva az utolsó szálig Árpád feleakkora serege által. Bő háromszáz év múlva a tatárok törtek ránk, de – ha megtizedelve is – túléltük a csapást. Kétszáz esztendővel később a törökök jöttek, akiket Nándorfehérvárnál még – világraszóló diadalt aratva – megállítottunk, Mohácsnál viszont elvéreztünk, legyőzött minket az akkori világ leghatalmasabb szárazföldi hadereje. A török elleni százötven éves élet-halál harcunknak nem szabadság lett a jutalma, hanem új elnyomó ült a nyakunkba, a Habsburgok. Akik ellen előbb Rákócziék, majd Kossuthék lázadtak föl. A Habsburgok helyett aztán megkaptuk a világtörténelem legnagyobb gyalázatát, Trianont. Azóta úgy küzdünk az éppen aktuális birodalmak elnyomói ellen, hogy közben hazánk, a Kárpát-medence nagyobb része idegen kézben van. Így, ilyen körülmények közt szálltunk szembe 1956-ban a maradék hazánkat megszállva tartó Szovjetunióval. A történelem ismétli önmagát: már megint a világ legerősebb szárazföldi hadseregével kellett megküzdenünk. Úgy tűnik, nekünk ez a sorsunk.
Süppedős karosszékeinkben ülve mi, mai magyarok, akiknek nagy része már csak filmekben látott fegyvert, el sem tudjuk képzelni, mekkora erő, elszánás, hazaszeretet kell ahhoz, hogy valaki egy szál benzines palackkal a kezében odaálljon egy több tonnás acélszörnyeteg elé, és – akár az élete árán – felgyújtsa. 1956-ban tízen-, huszonéves fiatal lányok, fiúk kockáztatták és adták életüket egy ideáért, a szabad Magyarországért, amelyért ötszáz éve állandó, kilátástalannak tűnő harcot vívunk. Ezek az iskoláskorú ifjak úgy vetették magukat a lánctalpasok elé, hogy talán ő maguk is tudták, nem győzhetünk le ilyen irdatlan túlerőt. Hogyan is győzhettünk volna le kétezer páncélos harckocsit? Igen, Hruscsov ötvenhat novemberében kétezer páncélost küldött Magyarországra szabadságharcunk vérbefojtására. Az arányok érzékeltetésére: Hitler 3600 harckocsival támadta meg 1941-ben a Szovjetuniót...
Nem az anyag, a lélek győz
Azonban a pesti srácokat – Petőfiékhez hasonlóan – nem érdekelték a számok, az ember- és acélanyag mennyisége. Pongrátz Gergely Corvin közi hősei, Angyal István Tűzoltó utcai ellenállói vagy a „Szabó bácsi” vezette Széna tériek úgy voltak vele, mint a klasszikus mesefilm törpéje, aki e szavakkal indult a megnyerhetetlennek tűnő csatába: „Ez biztos halál! A sikernek csekély az esélye. Mire várunk hát?”
Ahogy 1848-ban, 1956-ban sem győzhettünk – katonailag. Máskülönben világraszóló erkölcsi diadalt arattunk. A történelemkönyvek nem Szergej és Szása dicsőségét hirdetik, amiért T-34-esükkel meggyilkoltak több tucat magyar hazafit. Nem. A történelemkönyvek Mansfeld Péterről szólnak, aki a halálos ítélet árnyékában is dacolt vallatóival. Tóth Ilonkáról, aki inkább vállalta a mártíromságot, hogy mások élhessenek. Vagy például a 15 esztendős Szeles Erikáról, aki vöröskeresztes ruhában sietett egy sebesült bajtársa segítségére, amikor egy szovjet gyilkos beleeresztett egy egész géppisztolytárat. Néhány pillanatig, pár évig, évtizedig felülkerekedhet az acél könyörtelensége, az anyag, de hosszú távon mindig az igazság, a lélek ereje győz. Az 1956-os szabadságharc erkölcsi fölénye, tisztasága akkora éket vert a szovjet birodalomba, hogy azt soha nem heverte ki.
Mi is megtennénk?
A vidéki városok egykori hős ellenállói, a pesti srácok sorra eltávoznak. Egyre kevesebben maradtak, akiket megkérdezhetünk, miért tették, honnan volt bátorságuk életüket kockáztatni a hazájukért. Ha találunk is valakit, akitől ezt megkérdezhetjük, a következő kérdést már saját magunkhoz kellene címeznünk: mi megtennénk-e ugyanezt? Kockáztatnánk-e az életünket a hazánkért? Fegyvert fognánk, vagy inkább elbújnánk a pincébe? Egyáltalán, tudjuk-e még, mi az, hogy haza? Tartok tőle, néhány honfitársunknak már fogalma sincs. Nem kevesen vannak, akik azt képzelik: az a haza, ahol a legtöbb fizetést kaphatják – ezért hát átköltöznek egy szerencsésebb történelmű országba, ahol nagyobb hasznot hoz az ottlét. Több a profit. Számukra az a haza, amit zsebre tesznek. Azt gondolják, az a fontos, mit adhat nekik a haza – nem pedig az, ők mit adhatnak a hazájuknak.
Pongrátz Gergely – vagy ahogy Corvin közi bajtársai hívták: „Bajusz” – 1956-ban, a szabadságharc leverése után azért menekült el Magyarországról, a hazájából, mert Kádárék fölakasztották volna. De a rendszerváltás után hazatért. Alig várta, hogy jöhessen. Lehet, hogy itt negyedannyit keresett, mintha kint maradt volna Amerikában, de ez a hazája. A hazát pedig nem forintban mérik. Pláne, nem 30 ezüstpénzben. Ha ötvenhat üzenetét keressük, talán ez az egyik.
Forradalmainkat, szabadságküzdelmeinket mi nem saját magunkkal vívtuk, mint a franciák, hanem idegen hatalmak ellen. Ám idegen megszállóinknak mindig voltak helyi „képviselői”. Ahogy Eger ostrománál ott volt Hegedűs István, aki a várba akarta vezetni a törököket, vagy a Rákóczi-szabadságharcnál Károlyi Sándor, aki haszon reményében átállt a császár oldalára, ugyanúgy ott voltak az árulóink ötvenhatban is. Közülük is az első Kádár János, aki a forradalom győzelmekor még arról beszélt, saját testével áll a szovjet tankok útjába, november 4-e után viszont már ugyanilyen szovjet tankok hozták őt Budapestre, hogy átvegye a hatalmat. Az volt az ő 30 ezüstpénze.
Országok megszállásához régen hadseregek kellettek. Ma már finomabb, rafináltabb módszerekkel dolgoznak a hódítók. Multinacionális cégek összehangolt akcióival, tőzsdei spekulációkkal, pénzügyi manőverekkel vagy éppen fizetett „civil” zsoldosok spontánnak beállított tüntetéseivel is megbuktatható egy törvényes kormány. Ezt láthattuk Ukrajnában vagy éppen Macedóniában. A tartós uralomhoz pedig nem kellenek már tankok, elég ha a hódító saját torz eszméit, izmusait, történelmét, törvényeit kényszeríti áldozatára. Az áldozat pedig szép lassan azt is elfelejti, ki ő, kik az ősei, mit akar valójában.
A történelem ismétli önmagát. Nehéz nem észrevenni a rokon vonásokat a kommunista terror idején hirdetett „megbonthatatlan szovjet-magyar barátság”, az internacionalizmus és az ötéves terv, illetve a Brüsszel által megkövetelt „európai alapértékek”, a „multikulti”, a társadalmak „színesítése”, a transznemű WC-k vagy a kötelező migránskvóta között. Igaz, az unió nem küld tankokat, éppen „csak” megvonja a nekünk járó forrásokat, ha nem fogadjuk be Afrika és Ázsia emberfeleslegét. Eközben Brüsszel civilnek álcázott „ötödik hadoszlopa” e pillanatokban is arra készül, hogy az utcáról kényszerítse a törvényesen megválasztott kormányt lemondásra, hogy helyette olyanok kerülhessenek hatalomra, akik nem szabad nemzetek laza szövetségében gondolkodnak, hanem az Európai Egyesült Államokban – egy pénzemberek és bürokraták által irányított, központosított birodalomban, kultúra és vallás nélküli, mesterségesen színessé tett, elhülyített lakossággal.
Szabadságharc ez is. Nem Molotov-koktélokkal kell megvívnunk, hanem józan ésszel, hazaszeretettel és Pongrátz Gergelyék bátorságával.
Fotók: Fortepan.hu
