Merkel hatalmon marad, mert ez a legrosszabb megoldás
Úgy tűnik, hogy Angela Merkel kancellári pozíciója túléli a CDU és a CSU között kirobbant konfliktust és az abból következő politikai válságot. Az már egy másik kérdés, hogy Angela Merkel, mint befolyásos európai politikus, létezik-e még.
A nyilvánvaló is sokszor csak utólag válik világossá: 2018 közepén visszatekintve tűnik csak igazán egyértelműnek, hogy Merkel és a CDU már a 2017-es Bundestag-választásokon megbukott. A német választási rendszer sajátosságaitól függetlenül is drámainak mondható az, hogy egy körülbelül 600 fő feletti (mert a Bundestag mandátumszáma nem állandó) létszámú választott testületben a kormánykoalíció több, mint 100 helyet veszít. A CDU-CSU az önálló kormányzáshoz nagyon közeli helyzetből esett vissza annyira, hogy a hatalomban maradásához jóval a parlamenti, politikai és intellektuális erejükön felül kellett bevásárolniuk a szociáldemokratákat a koalícióba. Az AfD jelentős térnyerése, a szabad demokraták erős visszatérése, a komikusan elhúzódó kormányalakítás, az SPD erőtlensége, a CSU egyre komolyabb ellenérzései az önpusztító merkeli politika iránt mind-mind azt üzenhették volna a német liberális politikai és vélemény elitnek, hogy a politikájuk tarthatatlan.
De ha ezt nem is, akkor azt, hogy vezetési válság van, a kancellár csak a politikai túlélésért küzd, a hatalma megtartásáért, kormányozni nem nagyon van ideje és ereje.
A mindenkor a kompromisszumkényszert előtérbe helyező német politikai rendszer szereplői nem vették észre, hogy olyan kérdésekben törekednek konszenzusra, amelyek tulajdonképpen felszámolják a politikai rendszert, amelyben élnek. Az természetesen sajnos érthető, hogy Németország távlati sorsa nem érdekli őket, mert nem csak német, hanem lokális (szász, porosz, stb.) identitásuk sincs, mert mindegyikük a liberális totalitarianizmusban gondolkodik és Németországot legfeljebb mint hatalmi eszközt gondolja értelmezési keretnek. Az azonban érthetetlen, hogy bénultan szemlélik a fizikai veszélyek mindennapi életben történő megjelenését, a németnek nevezett liberális életforma ellehetetlenülését. Mint ahogy az is, hogy a közvélemény-kutatásokra pillantva nem látják, hogy a gazdaság működőképességétől függetlenül a hagyományos pártok, amelyek már mind szélsőliberálisnak tekinthetőek, folyamatosan tovább gyengülnek és pillanatokon belül a nagykoalíció is ötven százalék alá szorulhat választói támogatottságban. Ráadásul az ellenzéki pártoknak a háború utáni identitásfeladásos hagyománynak megfelelően nincs valóságos ideológiája, az AfD-n kívül mindegyik hajlamos a szélsőliberális ideológia további erőltetése irányába menekülni és arra nyomni az egész rendszert, ha zsarolási potenciálja megnő.
A német társadalom – nem csak az etnikai és a vallási átrendeződés miatt – nagyon jelentősen változik, így nem vezethető tovább egy stabil rendszert feltételezhető logikával, még akkor sem, ha nem minősítjük válságosnak az ország állapotát.
A németek még mindig (és az elemzők döntő többsége is sajnos) elégségesnek gondolják a németek – egyébként már az egész német etnikumra nem is jellemző – hatalmas gazdagságát ahhoz, hogy megvédjék magukat. Azt értelmesebb embereknek nem szükséges magyarázni, hogy az a miénk, amit meg is tudunk védeni, ha kell, a befolyás meg attól létezik, hogy elhiszik nekünk, a szavaink mögött valós erő áll. Németország mindkét téren nagyon jelentősen vesztett a hitelességéből. Hiába a gazdasági erő, ha Németországnak olyan követelései vannak a gazdasági- és nem kis részben munkaerő-hátországának számító közép-európai országokkal szemben, amelyek azok számára elfogadhatatlanok, sőt életveszélyesek.
Németország – nem utolsó sorban Merkel teljesen kiszámíthatatlan és abszurd politizálása miatt – 2015 után veszélyes és terhes szövetségessé vált, amely nem akarja megvédeni a szövetségeseit, sőt maga fenyegeti őket mindenféle marhaságokkal.
Mert valljuk meg, a szélsőliberális ködön túl a tanulatlan és képezhetetlen muszlim férfiak európai tömeges betelepítésére ez a legenyhébb kifejezés. Nagy részben Merkelnek köszönhetjük a V4-eket, mint európai tényezőt, de az is csak politikai alkalmatlanságát bizonyítja, hogy geopolitikai értelemben legkönnyebben „kifizethető” vagy sakkban tartható „szövetségeseiből” sikerült önálló politikai entitást kovácsolnia.
A migrációs mániája (trendkövető magatartása, kényszerítettsége) bukását elszenvedő kancellár megmutatta mindenkinek, hogy ő és Németország is kordában tartható és Németország csak akkor maradhat Európa vezetője, ha valóban közös érdekeket követ és érvényesít, nem pedig a liberális ideológiai imperializmus zászlóvivőjeként viselkedik.
A CSU vezetői most értették meg, hogy szűkebb pátriájukban is a szélsőliberálisokkal kötendő koalícióra fogják kényszeríteni őket a közelgő tartományi választások után, ha nem kezdenek el végre politizálni. Mert az természetesen nem opció, hogy a megerősödő AfD-vel alkossanak koalíciót. Még Bajorországban sem. Mindenki tudja, hogy Merkel politikai karrierje véget ért már, már a kormányzás illúzióját sem tudja nyújtani. Miután azonban a német politikai rendszer kifulladt, karakteres, tehetséges és jövőképpel rendelkező politikus képbe kerülése pedig Macron-, Juncker- (habár alkoholistával már próbálkoztak) szerű elmebetegek és senkik kancellári álmainak vetne véget, csak a válság fokozódására és az azt tovább mélyítő politikai döntésekre számíthatunk. Ezek kivitelezésére viszont Merkel teljesen alkalmas.
Vezetőkép: tagesspiegel.de
