Simicska kapitulált, Kálmán Olga katapultál

Korábbi barátai, ismerői szerint Simicska Lajos egy okos ember (volt). Egy furcsa zseni, aki olykor macinadrágban, papucsban érkezett a Bibó kollégium üléseire, ezért azt hitték róla, ő a gondnok. De amikor megszólalt, mindenki rá figyelt. Bayer Zsolttól tudjuk: ha nem lett volna a Lajos, ma nincs Fidesz. Ugyanis pénztárnokként nagyrészt ő szedte össze kiskanállal a párt maradványait a '94-es bukás után, és mentette át az utókornak. Trükkök százai, átláthatatlan cégháló, fantomizált vállalkozások, Kaya Ibrahim a mérleg egyik serpenyőjében – a másikban viszont az ellenzékben is gyarapodó hátországú, izmosodó Fidesz. Ebben elévülhetetlen érdemei vannak Simicska Lajosnak. (Ilyen mutatványra a mai, jórészt külföldi kormányok és „filantrópok” zsoldjában álló, nyikhaj ellenzéki pártok képtelenek lennének.)

Aztán 2010 után, érdemei elismeréseként, ő lett a „Jani”. Cégei szinte mindent nyertek, ami nyerhető. Folyt a klientúraépítés, a nemzeti tőkésosztály szinte nulláról való fölépítése, megerősítése. (Amit a balosok azért neveztek el korrupciónak, mert – nagy bánatukra – már nem az őket futtató külföldi cégek taroltak.) Lajos hatalma egyre csak nőtt, ám bölcsessége ezzel arányosan csökkent. Már nem volt elég a „saját minisztérium”, a külön bejáratú kormányülés, a hozzá hű állami cégvezetők sora.

Megrészegítette a hatalom, még többet akart.

Mikor ezt nem kapta meg, jött a duzzogás, majd a 2015. február 6-ai sajnálatos események. A G-nap. Bár részegen megígérte, hogy „bemegy és kib@sz minden orbánistát” a médiájából, ezt végül „nagyvonalúan” nem tette meg: az orbánisták előbb-utóbb maguk mondtak föl. Például, amikor púderfelhőben, pipiskedve bevonult a Hír TV stúdiójába Kálmán Olga az akárhány millió forintos fizetésével. Simicska – két oszlopfirkálás és árokba borulás között – a teljes médiaarzenálját befogta a Jobbik szekere elé, fölvértezte az Orbán elleni bosszúhadjáratra, s mindezt elkeresztelte „független újságírásnak”. A mindennapi Vona mélyinterjúk, színes-szagos Jobbik-riportok, cukisodási beszámolók közti szüneteket maffiaállamozással, oligarcházással töltötték ki – ami egy oligarcha médiájában igencsak vicces. A nézők, olvasók, hallgatók zöme gyorsan le is falcolt.

Aztán következett a még sajnálatosabb április 8-a és a nagy pofára esés. Pár napra rá Lajos beszántotta a Magyar Nemzetet és a Lánchíd Rádiót, júniusban pedig a Heti Választ. Ez már a delírium trémens utáni fázis, az árokból való kikászálódás időszaka. Simicska – mint említettük – egyáltalán nem hülye, tehát esze ágában sincs több pénzt ölni zsákutcás bosszújára. Meg a „független újságírásra” – melynek mítoszában azok az általa épp lapátra tett médiamunkások hittek leginkább, akik jelenleg is állást keresnek. Vagy akik hamarosan lapátra kerülnek. A szerdai hírek nyomán (Simicska a teljes családi cégbirodalmát eladta Nyerges Zsoltnak, akitől akár Mészáros Lőrinchez kerülhet minden) Kálmán Olga mosolya sem lehet túl őszinte... Pedig már egészen belakta az új stúdióját. Felkészül: az Index, a hervadó libsizmus ékköve, amely szerdán e szavak kíséretében adta föl magára az utolsó kenetet:

Végtelen szomorúság üli meg a magyari tájat. Lajos ellovagol a naplementébe, a hazánkat fölvirágoztató kritika pedig végleg elhalkul vala. „Végét vetik a zenének. S hazamennek a legények.” Mi azért bizakodjunk: csak túléljük ezt a drámát!