Ha liberális vagy, mindent „megkülönböztetésnek” látsz
Értelmünk egy rendkívül kellemes következménye, hogy meg tudjuk különböztetni egymástól a különböző dolgokat, összefüggéseket, fogalmakat, entitásokat. Antoni Rita arra tett kísérletet a szélsőliberális 24.hu hasábjain, hogy ne különböztessen meg két, teljesen különböző dolgot, majd ebben a „nem megkülönböztetésben” megtalálja azt a megkülönböztetést, amit a liberálisok annyira gyűlölnek. Elnézést ezért a mondatért, de hát ez történt.
Antoni Rita két esemény sajtóban történő tálalását hasonlítja össze. Az egyik a Sarhadi Bilal Ahmad nevű állítólagos afgán menekült által szinte bizonyosan elkövetett nemi erőszak, a másik pedig két egykori és jelenleg is ismert és szeretett élsportoló megvádolása egy 11 éves gyermek rendszeres megerőszakolásával.
Vagyis az almát hasonlítja össze a pi-mezon valamelyik kevésbé hétköznapi jellegzetességével. Ez azért jó, mert ebből bármilyen következtetésre lehet jutni, és hát tudjuk, hogy a liberálisok milyen következtetésre szeretnének jutni.
Még egyszer, hogy liberális negyedbarátaink is értsék. Az egyik esetben alapos gyanú állt fenn egy szökésben lévő személlyel szemben, akiről hamarosan kiderült, hogy egyéb bűncselekményeket is elkövetett. Annak a lehetősége is fennállt, hogy szökés közben újabbakat követ el, illetve hogy sikerül kivonnia magát a magyar igazságszolgáltatás hatóköréből, hiszen külföldi és állítólag „menekült”. Az áldozat értelmezhető időn belül feljelentést tett. Videofelvétel és tanúvallomások igazolták a körülmények jelentős részét.
A másik esetben egy olyan bűncselekményről beszélünk, amelyet állítólag két évvel ezelőtt követtek el. Amelynek az állítólagos elkövetői nincsenek szökésben. Akik egyébként közismert, fehér, heteroszexuális férfiak, akik csodás sportkarriert mondhatnak a magukénak és akik a jelenlegi közösségeiknek megbecsült és meghatározó tagjai; úgy általában nemzeti sportikonok. Mint menet közben kiderült, az állítólagos áldozat családja már év elején eljuttatta a két megvádoltnak a jelenleg már 13 éves lány által leírt történetet. Azok akkor igen korrektül nem zsarolási kísérletnek tekintették a dolgot, hanem megpróbálták arra orientálni a családot, hogy kérjenek a gyermek számára szakszerű segítséget. Ebből persze nem következik az ártatlanságuk, csak az, hogy az egyéb, azóta kiderült körülményeket is figyelembe véve szinte lehetetlen lesz bizonyítani a vádakat, akkor is, ha esetleg igazak. Hiszen például már ismerik az állítólagos áldozat vallomását és vádjait.
Antoni tehát egy nagyon komoly bizonyítékokon nyugvó alapos gyanú miatt elrendelt kvázi forró nyomos üldözés, körözés sajtótámogatását hasonlítja össze egy elsőre és másodikra is nagyon nehezen bizonyítható vád sajtóbéli tálalásával. Ettől még igaz az, csak fordítva, hogy a sajtó ocsmány módon kezelte a vízilabdázók ügyét: a címekből sokszor úgy tűnt, mintha kvázi tetten érték volna őket, annyira erős a vád. Az állítólagos áldozat ügyvédje vitte ebben a prímet, teljes erővel „tolta” a nyilvánosságba azt, hogy a két megvádolt kétségkívül bűnös. Míg mások a primitív hajtóvadászat közben megpróbálták felhívni a figyelmet a vád gyengeségére, a prejudikálásra, illetve a megvádoltak barátai igyekeztek az általuk szeretett és tisztelt emberek védelmére kelni a nyilvánosságban.
Ebben eddig nincs is semmi meglepő, ez a szokásos egybites rasszizmus és (önkéntes) exogám nősovinizmus: a fiatal, muszlim, barna szemű, tejeskávé-barna bőrű férfi megérdemli, hogy minden bizonyíték ellenére és annak ellenére, hogy körözi a rendőrség, ártatlannak tekintsük, de a fehér, magyar, nem muszlim férfiak nem. Pedig az ellenük felvonultatott „bizonyíték” finoman szólva is gyenge. Ezért nem foganatosított még olyan nyomozati cselekményt a rendőrség, amelyben a megvádoltak érintettek lennének. A rendőrség - ellentétben Antoni Ritával, meg a filmek rendőreivel - nem tudja előre, hogy mi igaz és mi nem. Hanem nyomoz és megpróbálja kideríteni. Ami vagy sikerül, vagy nem.
Antoni Rita ennek kapcsán hivatkozik az általam írt cikkre (PestiSrácok.hu), miszerint a magyar sajtó mosdatni, menteni próbálta a nem bevándorló, nem migráns, nem menekült, hanem fehér, magyar nemzetiségű férfiakat. Valamint felháborodik azon, hogy nem fogadom el a 13 éves állítólagos áldozat vallomását helyből tényként.
És ezzel olyan ámokfutásba kezd, ami elvezet egészen az Isztambuli Egyezményig, minden genderostobaság Mekkájáig. Képtelen vagyok beidézni, mert nem haragszom annyira az olvasóra; kérek mindenkit, a 112-es segélyhívó legyen a gyorshívójában, ha nekilát, mert kétségtelenül tökéletes szellemi fekete lyuk a maga nemében. A tökéletes hagymázas baromság. Tartalmilag ugyanis annak a kijelentése következik, hogy a pszichológusok mindig el tudják dönteni, ha a modern liberális szakirodalmat olvassák, hogy valaki igazat mond-e vagy nem. Se poligráf nem kell, se nyomozás, se tanúk, se egyéb bizonyítékok. Visinszkij elvtárs, ha ezt tudta volna, hány kínvallatást megspórolhatott volna!
A sok, szebbnél szebb mondat közül ezt az egyet engedem ide:
A tévhit terjesztése, miszerint a szexuális erőszak megtörténte „úgysem bizonyítható”, az elkövetőknek kedvez, felbátorítja őket, miközben – azt üzenve, hogy igazságuknak úgysem tudnak érvényt szerezni – súlyos ártalmakat okoz az áldozatoknak.
Konkrétan ugye arról beszélünk, hogy egy két évvel ezelőtti nemi aktus megtörténte mennyire bizonyítható. Antoni Rita szerint a pszichológus szakértő által igaznak elfogadott sértetti vallomás ügydöntő és kétségtelen „bizonyíték”. Ilyen még nincs a jelen ügyben egyébként.
A szexuális erőszak bizonyíthatóságát a cselekmény körülményei és a bizonyítás jogi és logikai szabályai határozzák meg, és nem az, hogy jó és igazságos lenne, ha bizonyítani lehetne minden ilyen bűncselekményt.
Antoni Rita és társainak szélsőséges (fehér) férfiellenességéből ez következne, de a tények makacs dolgok: ha valamit nem lehet bizonyítani, akkor nem is szabad ítélni. Antoniék az általuk vélt igazságtalanságok orvoslásaként azt akarják elérni, hogy ha két ember szava áll egymással szemben nemi erőszak vádja esetén és semmi más, akkor mindig az erőszak állítólagos áldozatának, a lánygyermeknek, a nőnek higgyünk.
Abban egyébként messzemenően egyetértek Antoni Ritával, hogy az áldozatvédelmi rendszerünk nem jó. Sem a gyermekeket, sem a bántalmazások, támadások, családon belüli erőszakok felnőtt áldozatait nem védi meg rendesen. Alapvetően azért, mert ezek bizonyíthatósága rettentően nehéz, valamint kétségtelenül vannak a hatóságokban helytelen előítéletek is. Ezek alapja azonban nem a patriarchális világösszeesküvés, hanem az, hogy az emberek, nők és férfiak - és bizony gyerekek is - végtelen leleménnyel akarják becsapni a rendszert; ártani akarnak valakinek és úgy hazudnak, mint a vízfolyás. Hála a liberálisoknak, az áldozatvédelem ma leginkább a hangos hazugoknak kedvez, és nem a valódi áldozatoknak.
Félelmetesnek tartom, hogy olyan emberek akarják ezt a rendszert megreformálni, akik a tények ismerete nélkül rendelkeznek „tudományos” bizonyossággal arról, hogy ki a tettes és ki az áldozat. Ez a megközelítés egyszerűen veszélyezteti a jogállamot, és az igazság eddigi töredékes érvényesítését is megnehezíti.
Fotó: MTI
