Hit

A nehézsúlyú világbajnok ásít. Kisebb pocakot növesztett magának a legutóbbi meccse óta, kicsit elment a súlya. Összenevet az edzőjével. Ellenfele fele akkora, lelkes kis mitugrász. „Nyolc menet” – mondja a mester, „Hat”, válaszolja ő, arra utalva, hogy ennyi idő elég lesz a kiütéséhez. Egyedül a közönség aggasztja kicsit, nagyon lelkesek, elképesztő hangulat uralkodik a csarnokban, riválisán látja, hogy felszívta magát, megszállta a szurkolók hite, ereje. Mindegy, így sincs esélye. „Hat elég lesz” – mondja még egyszer, majd megszólal a gong.

A ring közepére sétál, lustán, álmosan mozog. A másik körbeugrálja, szurkál, szurkál, néha el is találja, de ő meg sem érzi. Akár rá is gyújthatna. Nyugodtan áll, alig mozog, várja a pillanatot, amikor kisebb ellenfele túl hevessé válik és kinyílik. Meg is van, az egyik ütése után leejtve hagyja a kezét, ő azonnal megvillan, megkínálja egy elképesztően erős és méretéhez képest hihetetlenül gyors ütéssel (1–0, Rebic). Halálosan pontos, riválisa elterül, szétfolyik a ring padlóján, ő azonnal felemeli a kezét, na, akkor ennek vége, pár másodperc és kiszámolják, ő meg mehet sörözni a sleppjével.

Figyeli a kiterültet, hallgatja a szurkolókat, akik hihetetlen hangerővel biztatják, hogy keljen fel, szedje össze magát, már csak miattuk is. Hitetlenkedve nézi, ahogyan ez a kicsi emberke feltápászkodik, nyolcra már áll, és egészen tisztának tűnik a tekintete. Akkor még sincs vége. Nem baj, nem érez ijedtséget, csak kisebb meglepetést, legfeljebb hosszabb lesz a meccs. Riválisa hamar kiheverte az ütést, nem tudja, honnan szerzett erőt, de valahonnan sikerült, és megint nekitámad, megsorozza őt, néhány ütése már szinte fáj, ez harcolni akar, csak most érti meg. Visszatámad, de csak a levegőt találja, a kisember most túl gyors, egészen ügyesen cselez, ő sajnos felemeli a kezét az egyik ijesztésére, ami után óriási gyomrost kap. Hirtelen elfogy minden levegője, hitetlenkedve letérdel, ez nem lehet, ő a bajnok, és ez a kis senki (1–1, Szalai)...

Már hétnél jár a bíró, amikor végre fel tud állni. Évek óta nem volt a padlón, most is csak letérdelt, de akkor is. A szurkolók extázisban, üvöltenek, dalolnak, a hazai fiú meg szinte ragyog, kiváló formában van, mintha elhitte volna, hogy győzhet. Ő meg sorban kapja a pofonokat, jókor jön a szünetet jelző gong.

Az edzője nem üvölt, tudja, hogy egy világbajnokkal nem lehet csak úgy ordibálni. Higgadtan mondja, hogy ennél több kell, ne kezelje le a mitugrászt, mert az valahogyan felszívta magát, ráadásul messze nem annyira rossz, mint amennyire mondták. Hurkának hazudták, de igazából nem ügyetlen bokszoló, akkor is ha kisebb és gyengébb, a lelkesedésével, a hitével most felér hozzá. „Használd az egyenest, tartsd a távolságot, aztán jöhet a hátsó.”

Jó, a következő menet eleje újra az övé, ezek végre a világbajnok pillanatai, ellenfele csak védekezik, zártan, de egészen ügyesen. Nem tudja a kötelekhez szorítani, valahogyan mindig kibújik, mindig megtalálja a menekülő ösvényt. A nézők továbbra is üvöltve biztatják, a felemelő hangulat rá is átragad, most végre élvezni kezdi a meccset, ez párharc, küzdelem, érzi a vér ízét a szájában, az ütései szinte kipattannak, előbb-utóbb meglesz a kiütés, hamarosan, de nem... Megint kap egyet, az első két ütést védi, de a harmadik betalál. Most tényleg elterül, a lámpafény elvakítja, és nem bír felkelni, akar, minden erejét összeszedi, de nem (2–1, Pátkai).

Hihetetlen, a csarnokot szinte szétveti az öröm, az ellenfél himnuszát énekli a tömeg, felismeri, mialatt kitámogatják. Még most sem érti, mi történt, de bujkál benne egy furcsa, megmagyarázhatatlan érzés. Az, hogy ellenfele és ezek a szurkolók megérdemelték ezt a győzelmet. Ő meg a pofont. Körbepillant, nézi a közönséget, most látja meg egészen világosan, hogy mi hajtotta a riválisát. A hit. A közösség ereje. A muszáj Herkulesek lelkesedése.

Elismerően bólint, aztán szinte beájul az öltöző sarkába.

Fotó: MTI