Lángok a mélyből - A Notre-Dame gyászára
Talán nem mindannyian mormolunk ma imát, talán néhányan közönyösen vállat vonnak, s talán el sem jut a hír sokakhoz, akik könnyet hullatnának. Pedig olyan kulturális tragédiát kell néma tehetetlenséggel szemlélnünk, amilyenre szavakat is nehéz találni. Nekem egy jutott eszembe: barbárság! (Szikszói Zita vendégírása a PS-nek.)
Nem, nem érdekelnek az összeesküvés-elméletek. Nem, nem érdekel, hogy a francia vezetők kevés pénzt adtak – s talán megkésetten – a felújításra. Az sem érdekel, hogy a rekonstrukcióhoz kijelölt biztonsági szakemberek hol is lófráltak, amikor szükség lett volna rájuk.
Mondanám azt is, hogy nem érdekel, ha ezt holnap az Iszlám Állam már megint szívesen magára vállalja. De mindez nem igaz. Igenis érdekel! Dühöngök, és toporzékolni tudnék, amiért ez megtörténhet velünk itt, Európában, a XXI. században!
A műemlék nem tulajdoni kérdés: védeni kell! Államilag, egyházilag, emberileg. Azért, hogy ezt láthassák a gyermekeink, unokáink, s mindenki, aki szépre és erőt adóra vágyik. Mert ettől leszünk jobbak. Ettől érezhetjük igazán: a humanizmus nemcsak szó, de minőség. Számtalan aspektusa van. Reggel köszönünk a szomszédnak, meghallgatunk egy Brahms-dallamot a rádióban, kezünkbe veszünk egy könyvet, s meggyászoljuk azt az épületet, amit már sosem fogunk látni.
Nézem a képeket – nem az égő, hanem a tegnap még élő katedrális felvételeit.
Gyönyörű. Felemelő. Áhítatot sugárzó.
Művészi. Tiszta. Lenyűgöző.
S csak most értem meg: olyan kincs, mint egy ártatlan gyermek. Óvni kell, mert nem tudja megvédeni önmagát. Nem tudom, a Notre-Dame-ot felelőtlenséggel vagy szándékosan bántották. Csak azt tudom, hogy nem vigyáztak rá. Nem elég jól.
Nagyhét kezdődött. A kampányt végképp hagyjuk is. Nem akarok rejtett üzeneteket keresni. Fantasztikus értéket, a kereszténység egyik szimbólumát veszítettük el.
A közömbösök számára csak „tűz van egy tetőn”.
Sokszor úgy tűnik: már átcsapnak rajtunk a lángok.
A mélyből.
Szikszói Zita
