Az oknyomozó újságíró magányossága – Az elszabotált perek margójára
Úgy tűnik, és egyre inkább úgy tűnik, hogy ma Magyarországon oknyomozó újságírónak lenni talán a legfeleslegesebb foglalkozás. Olyanok vagyunk, mint Stallone szórakoztatóan rossz filmjének, a Feláldozhatóknak a hősei. Eldobhatók. Vagy mint India érinthetetlenjei. Kutatunk, publikálunk, elviseljük ismeretlen és ismert emberek mocskolódását, a lejáratási kísérleteket, és a végén végignézzük, ahogyan felmentik őket. Sorban egymás után. Mindet. Most például a négyes metró ügyében. Publicisztika.
Emlékszem egy idősebb kollégámra. Oknyomozó újságíró, éveket kutatott Hunvald György után, írta a leleplező cikkeket, jött az újabb és újabb információkkal, a szoci ex-polgármester újra és újra címlapra került, aztán lecsukták. Emlékszem a jogos elégedettségére, amikor végre bilincsben látta a politikust. És emlékszem arra, hogy hány perre kellett eljárnia, mintha ő – az újságíró – tett volna valami rosszat. És emlékszem arra is, hogy milyen arcot vágott, amikor Hunvaldot kiengedték.
Amikor visszagondolok erre a pillanatra, akkor az ő arcát látom magam előtt, ahogyan hirtelen éveket öregedett. Láttam a mozgásán, a gesztusain, hogy ebbe a semmilyen ítéletbe belehalt kicsit. Lehet, hogy nem így volt, lehet, hogy rosszul rémlik, de mintha akkor megszűnt volna oknyomozó újságíró lenni. Azóta „csak” újságíró. Már nem nyomoz.
De mindegy, tekinthetjük kitalált alaknak is akár, állandó vereségünk szimbólumának. Közös kudarcunk ez évtizedek óta.
Úgy tűnik, és egyre inkább úgy tűnik, hogy ma Magyarországon oknyomozó újságírónak lenni talán a legfeleslegesebb foglalkozás. Olyanok vagyunk, mint Stallone szórakoztatóan rossz filmjének, a Feláldozhatóknak a hősei. Eldobhatók. Vagy mint India érinthetetlenjei. Kutatunk, publikálunk, elviseljük ismeretlen és ismert emberek mocskolódását, a lejáratási kísérleteket, és a végén végignézzük, ahogyan felmentik őket. Sorban egymás után. Mindet. Most például a négyes metró ügyében.
Kiderül, hogy Hunvaldék nem mutyiztak, nem csaltak úgy igazán, hogy Szilvásyék kémügye nem volt hazaárulás, hogy a négyes metró ügyében nem történt bűncselekmény, hogy az állambiztonsági nyomozásban részt vett komcsi káderlány jó az ELTE rektorhelyettesének ma is, hogy Sukorót csak álmodtuk, a vörösiszap-tragédiának sincsen felelőse, ahogyan semminek se, menjünk tovább, nincs itt semmi látnivaló.
Pedig van. Ezekkel a felmentésekkel, elszabotált perekkel, átmentett kommunistákkal és ügyészségi közleményekkel újra és újra szemen köpnek minket. Nemcsak minket, jobb és baloldali vagy akármilyen újságírókat, de minket, állampolgárokat. Oda állnak elénk és szembe köpnek – elég hatásos a kép?
Most is törlöm a nyálat.
Fotó: Fortepan.hu
