Első Anyák Napja - Anyaként a világ
Az idei az első Anyák Napja, amikor már nemcsak ünnepelek, hanem én magam is ünnepelt vagyok. Bár azok közé tartozom, akik mindig is szerettek volna gyermeket, mégis: ha kicsivel több, mint egy évvel ezelőtt valaki azt mondja, hamarosan édesanya leszek, nem hittem volna el. Tombolt körülöttem az élet, egymást követték a kihívások és vele a tervek is a nagy "önmegvalósításnak" nevezett úton. Aztán egy tavaszi napon egyszer csak ott volt az, amire annyira vágytam 15-20 éven át, és ami teljesen más jövőt ígért, mint amiért az elmúlt években dolgoztam. 39 éves leszek. A kisfiam a napokban volt fél. Az elmúlt kilenc plusz hat hónapban minden megváltozott, miközben ugyanaz maradtam. Ma is dolgozom, nem adtam fel a szakmámat, a hivatásomat, de megváltoztak a prioritások. És hogy mi az, hogy "fontos", csak most tudom igazán. Egyetlen nap alatt terelték a helyes mederbe - nyugodtan mondhatom, hogy talán az utolsó előtti pillanatban - a majdnem félresiklott életem. Mert egy nő elsődleges feladata - bármennyire is lázad a természet ellen a liberális világ - az, hogy édesanya legyen, hogy új életeket neveljen fel a jövőnek.
Manapság nem trendi ez a gondolat, sőt, a haladó nyugaton lassan már kifejezetten üldözendő. A liberálisok egészen más divatot diktálnak: "valósítsd meg önmagad", hajszold a karriert, a szakmai sikereket, mert nőként is képes vagy arra, amire egy férfi. Egyenlő jogokat, egyenlő bért, azonos feltételeket - ez lett a cél. A klasszikus családmodellt elavultnak tartják, új trendeket hirdetnek, amiket reklámok tömegével zúdítanak a fiatalokra. Ezt az új divatot, a trendi modern nőt rajzolják meg - mint valami követendő mintát - a celebek. Ez árad a televízióból, a közösségi médiából, és csodálkozunk, hogy csökken a népesség, hogy fiatal nők, lányok nem akarnak szülni. Először az egyetem miatt halogatják a családalapítást, aztán jöhet egy másoddiploma, pályakezdőként előbb tapasztalatot akarnak, aztán karriert, majd amikor már ez is megvan, rájönnek, hogy még élni is kellene egy kicsit, és már is itt vannak a bűvös negyedik x kapujában...
Félnek, hogy ha valamiről lemaradnak, valamiből kimaradnak, valamit elengednek, az a lehetőség már nem jön vissza és kevesebbek lesznek. Pedig az egyetlen, amit ha elengedünk, semmi mással nem pótolható, ami nélkül végérvényesen és bizonyosan kevesebbek lennénk, az a szülővé válás. Az anyaság.
Miközben a feministák a világ minden táján azért harcolnak, hogy felrúghassák a természet utolsó törvényeit is és minél egyenlőbbé válhassanak a férfiakkal, megfeledkeznek egy nagyon fontos dologról. Éppen mi, nők vagyunk azok, akik egy olyan képességet, ajándékot kaptunk, amit egy férfi nem kaphat meg, csak velünk, nőkkel együtt. És éppen ez az ajándék az, amiről olyan sok nő büszkén, önként mondana le. Mi nők, képesek vagyunk teremteni, életet adni, ami semmi mással nem érhet fel.
Mégis vannak, akik sivalkodnak, ha azt hallják, hogy "a nő feladata az anyaság". Ők azok, akik szerint például a homoszexualitást propagálni szabadság, a demokrácia velejárója, családalapítást ösztönözni, nőket gyermekvállalásra buzdítani diktatórikus, sőt szemérmetlen, "méhekben turkálás", "hálószobába tolakodás". A nem szülők a kormányt büntetnék, miközben egy valakit büntetnek. Önmagukat.
Én azt hiszem, valójában valami egész más rejlik e tiltakozások mögött, az "önmegvalósító szabadelvű független trendi nők" gondolkozása mögött. Önbizalomhiány és félelem.
Én is féltem. Sőt, tele voltam félelmekkel, és számtalan dologtól tartok ma is.
Miközben egész életemben azt vallottam, hajtogattam, hogy én akarok gyereket, családot, valójában rettegtem attól, hogy alkalmas vagyok-e rá. Hogy képes leszek-e felnevelni, felkészíteni az életre egy másik embert, aki tökéletesen függeni fog tőlem? Mi lesz, ha elrontom, ha hibázok, az én hibáimért ő fog egyszer megfizetni? Mi lesz, ha nem tudom megadni neki, amire szüksége van?
Miközben altattam magam a gondolattal, hogy én akarok gyereket, tehát nem rajtam múlik a kérdés, folyamatosan építettem a független, szabad életemet. Ha a lehetőségek máshol voltak, vagy csak unalmassá váltak a mindennapok, hát elköltöztem. Csak annyi holmit halmoztam fel életem kellékeiből, ami három nagyobb táskába összecsomagolható, így kellőképpen mobil. Ha valami érdekelt, kipróbáltam, ha valamit meguntam, új dologba kezdtem. Voltam színésznövendék, rádiós hírolvasó, katona. Aztán híradós, hajszolva a híreket, három megyén keresztül. Közben úgy mentek el a fejem felett az évek, hogy mire eszméltem, már ott volt a 30, a 35...
Csak segít a beletörődésben, hogy "úgyis albérletben laksz", egy gyerekhez mégiscsak kell némi egzisztencia, és nem három táskányi, könnyen összecsomagolható élet.
Ma már azt hiszem, nem voltam még elég érett az anyaságra, sem a családra. Ahogy szerintem az sem érett rá, aki szerint sértő, ha édesanyának, anyukának hívják...
Amikor először anyukának neveztek a kórházban, ahol kisfiamnak életet adtam, az a szó szebb volt, kedvesebb, becsesebb a becéző szavaknál. És ez mit sem változott. Anyukának hív a védőnő, a gyerekorvos, a kedvenc gyógyszertárosom. Nem tudom, hogy tudják-e a nevemet. De nem is számít, hiszen ennél szebb nevem nem lehetne. Néha itthon is anyának, apának szólítjuk egymást, és már annyira várom, amikor a fiam először kimondja, hogy "anya", vagy csak gügyög valami szófélét, amiből azt hallom ki, ami a legfontosabb, aki vagyok: "anya".
Anyák Napja van. Nekem az első. Eltelt az első fél év: annyi minden történt ez alatt, miközben egy másik szemszögből persze nem sok minden. Nem voltam sehol, nem utaztam sehová, nem voltam színházban, kézilabda-meccsen, nem láttam egy új filmet sem a moziban hetedik hónapja. Megváltozott a testem. Igen, meghíztam, de aktívan dolgozom azért, hogy amennyire lehet, megközelítsem a szülés előtti súlyomat és alkatomat, és eredménnyel. Mivel a munkámat sem akartam feladni - ebben segített, hogy gyakorlatilag az egész várandósságom alatt végig dolgoztam -, a soknál is több a napi teendőm. Van, hogy összecsapnak felettem a hullámok: ilyenkor azt sem tudom, mibe kapjak a négy-öt éppen, azonnal "megcsinálandó" dolog közül. Aztán a nap végére mégis mindig minden a helyére kerül. Mert úgy akarom. Mert most már hiszek benne, már hiszek magamban.
Még mindig vannak félelmeim. Nem tudom, hogy jól csinálom-e, sőt, biztos, hogy hibázok nem egy dologban, de beleteszem azt, amit tudok, a legjavát, és ha ez nem elég, majd együtt kijavítjuk.
Lett otthonom, családom. Megmaradtam naprakészen a munkámban, és mindez alapvetően logisztika kérdése - persze csak ha hiszünk benne, hogy minden megoldható. Egyetlen dolgot kell szem előtt tartani, az egyetlent, a legfontosabbat.
A fiam szemébe nézek, és tudom, mi a legfontosabb, hogy miért vagyok itt, hogy mi a dolgom az életben. Sokan attól félnek, ha gyermeket vállalnak, ha anyák lesznek, le kell mondaniuk dolgokról, és kevesebbek lesznek. Én csak azt tudom, hogy magam, a saját magam szemében több lettem, és több lettem a világ előtt is, hiszen mostantól bármi is történik velem, már volt miért élnem, adtam egy életet a jövőnek. És egyvalakinek, a fiamnak, én lettem Minden.
A kolléganőm, barátnőm, Petra, még a várandósságom alatt egyszer azt mondta: "Te már soha többé nem leszel egyedül". Azóta is sokszor eszembe jut ez a mondata, amivel, azt hiszem, a mi szempontunkból a lényeget fogalmazta meg. Mert le kell mondanunk dolgokról, igen. Kell áldozatokat hoznunk, igen. Sokszor lesz nehéz, biztosan lesz, amikor úgy érezzük, nem megy.
Akkor elég csak egy pillanatra visszagondolni az első közös percre, ahogy a karunkba fogtuk, s ahogy ránk nézett, a semmihez sem hasonlítható, feltétel nélküli szeretettel, amihez nincs fogható.
Igazad volt, Petra: mi, anyák, soha, soha többé nem leszünk egyedül! Hát létezhet ennél nagyobb ajándék az életben?
