Akar-e Budapest Magyarország fővárosa lenni?
A budapestiek Magyarországon akarnak élni? A budapestiek Magyarország fővárosában akarnak élni? Karácsony Gergely és úgy általában a liberálisok megnyilvánulásai mögött már több, mint egy évszázada ezek a kérdések állnak. Egy ország sorsát pedig nem dönthetik el az ország fővárosának lakói, bármennyire központi szerepet játszik szociológiai, kulturális, gazdasági és ideológiai értelemben is az ország életében. Ugyanis sok millió olyan ember él Magyarországon, aki nem akar budapesti lenni, sem lakhely, sem életmód, sem világlátás, sem mindennapi életérzés szempontjából. Budapest már túl nagy befolyást gyakorol az országra, és láthatólag még többet akar. Pedig ez a birtokviszony megfordítása: nem az ország Budapesté, hanem Budapest az országé.
Budapest biológiai produktivitása, az ott zajló centralizált gazdasági teljesítmény, az ott központosuló intellektuális tőke, tehát a város teljes vonzereje a magyar nép, a nemzet életerején alapul, és nem a „fővárosiságon”, a magyarsághoz nemhogy nem kötődő, hanem azzal kifejezetten ellenséges, sznob és alapvetően szubkulturális, de hangos álértelmiség a Nyugathoz fűződő, értelmetlen várakozásain.
Amikor a nemzeti szuverenitás felszámolásáért küzdő liberálisok, a történelem legszélsőségesebb ideológiai komisszárjai az egy önkormányzati választáson szerzett pozícióikat egy totális, a jelenvaló teljes felszámolását célul kitűző ideológia végleges győzelmeként ünneplik, és nem is titkolják, hogy sem a szavazati, sem az ideológiai arányokat nem akarják sehol betartani, ahol ez módjukban áll, akkor várost, nemzetet egyszerre rombolnak.
Végtelenül primitív, a természeti világ törvényeit figyelmen kívül hagyó gondolkodás az, amely szerint a technológiával felvértezett nagyvárosok ideológiai és lassan fizikai falanszterré válhatnak, és kiszakadhatnak társadalmi és gazdasági értelemben az őket tápláló és körül ölelő vidékből. Persze valójában kevesen gondolkodnak így: a budapestiek döntő többsége csak élettérnek, többé-kevésbé élhető városrészek összességének látja a fővárost, de mégis valami homályos, nosztalgiaszerű érzéssel átitatva valami különlegesnek látja Budapestet. Mintha a lehetőségek sokfélesége a végtelen szabadság érzésével ajándékozná meg azt, aki itt él. Pedig ezek csak lehetőségek, nem beváltható ígéretek a döntő többség számára, ez a többség ugyanis csak kiszolgálja azokat a keveseket, akik a tömegesedést gazdasági vagy emberi értelemben ki tudják használni.
Budapest persze (még) magyarabb, mint amennyire Berlin német, Bécs osztrák vagy London brit (már). De Budapest sem tudja és a budapestiek sem tudják, hogy amit természetes adottságnak gondolnak, abból mennyi minden csak a városi létből következő kényszer, és mennyi minden jó származik Budapest speciálisan magyar voltából. Az itt élő külföldiek és a külföldi óriásvárosokban otthont kereső magyar emberek nem értik meg, hogy mekkora értelmetlenség egymáshoz csak rossz tulajdonságaikban hasonlító nagyvárosokat létrehozni és pusztán építészeti és történeti különbségnek látni a nemzeti karaktereket. Vajon milyen lenne az a Pest-Buda, amely már egyáltalán nem magyar, egyáltalán nem főváros, csak egy nagyváros azoknak, akiket zavar a vidék látszólagos üressége?
Boldogok-e a nagyvárosi emberek, boldogok-e a budapestiek? Milyenek az itt leélt életek, milyen sorsot szán a multinacionális, multikulturális város azoknak, akik keresnek benne valamit?
Vidékről Budapest, mint magyar város egyre idegenebbnek látszik. Csodás épületei között csúcsforgalmat, túlságosan elfoglalt embereket találunk, és olyanokat, akiket egyáltalán nem érdekel az, hogy melyik országban élnek, csak azt akarják, hogy hagyják őket békén.
A „fővárosi” lét kötelezettségekkel jár, egy méltóság, amit egy városnak is meg kell szolgálnia. Budapestnek el kell fogadnia, hogy mindenféle külföldi vezetők miatt lezárják az útjait, olyanok miatt is, akiket nem talál szimpatikusnak; el kell viselnie – ha már büszke nem tud lenni rá –, hogy az ország többi részének kormánya itt székel, mint ahogy azt is, hogy a többiek, az ország többi részéből néha idejönnek forradalmat csinálni, ha nem tetszik nekik a pesti tempó.
Mintha Budapest nem akarna az ország fővárosa lenni; mintha inkább a főnöke, a „megmondó embere”, sok mindene akarna lenni, de a fővárosa, hű képviselője nem. Ha meg nem így van, ideje lenne szólni az új képviselőinek, hogy vegyék észre magukat.
Vezető kép: Róka László
