A pöcsmutogatás liberális kényszere

Véget nem érő sztorizást lehetne tartani úgy, hogy végig ő lenne a főszereplő. A hajnali szkanderban elbukott póló-nadrág kombótól a Mészöly-kocsma vécéjében a vízcsövekre zászlóként kilógatott, összeszart zöld alsónadrágon át a házibuliban telehugyozott tűzhelyig. De volt egy örökös visszatérő elem, talán mind közül a legszórakoztatóbb: egy adott részegségi állapot elértét követően folyton levetkőzött. Néha csak félmeztelenre, és bár rendszeresen emlékezett úgy, hogy patentos ing van rajta, ám amikor egy hirtelen mozdulattal széthúzta a mellkasán, a gombok záporozva lőtték homlokon az őt addig még nem ismerő, a szürreális jelenetet az ámulat és a rémület elegyével bámuló tinilányokat a környéken. A dolog azonban ritkán állt itt meg: tízből legalább hétszer deréktól lefelé is pillanatok alatt lemeztelenítette magát, és hol pingvinben, hol teljesen kibújva a nadrágból (és a feje fölött lasszóként pörgetve azt) rázta a pöcsét a közönségnek. Sírtunk a röhögéstől, minden alkalommal újra és újra. Főleg azon, hogy mindig akadt valami új arc a környéken, aki meghökkent a performansz láttán. Bár ahogy az évek teltek, kétségtelenül egyre kevesebben, egyre kevésbé…

A srác egyébként masszív SZDSZ-es volt, indoklása szerint „mert az SZDSZ sokkal liberálisabb”. Hogy ez pontosan mit jelent, ő sem igazán tudta, de túl azon, hogy hatalmas morállófaszokat lóbálva szidta mindig a jobboldalt, mindennapjai alapján nem volt nehéz összerakni az életfilozófiáját. Hajnalban, már csak félrészegen, de még mindig nagyon jópofán, a metrón imádott nagy táskákat, hátizsákokat cipelő csajokhoz odacsapódni, és segíteni elvinni a cuccukat a céljukhoz – ez esetben még nem is feltétlenül a potenciális kúrás reményében. Egyszerűen csak jólesett jóemberkedni. Sőt, ő maga is elmondta, hogy igazából nem is nagyon szeretne majd dolgozni az életben, neki az ilyen hátizsák-cipelés a tökéletes önmegvalósítás, meg amikor eltévedt turistáknak elmagyarázhatja – nyelvtudás nélkül is simán, mutogatva – hogy merre van a Bazilika. Mondom, végtelenül aranyos srác, a látványos, de üres jóemberkedés abszolút belülről jön nála – a semmittevéssel együtt. Meg persze a hatalmas körmondatokkal a szeretetről (általában némi tudatmódosító szerek hatása alatt), és a már említett morállófasz-lóbálással. Mert azért másoktól igenis követeljük meg a lehető legmagasabb mércét – ha magunktól nem is. Ja, és persze nekem minden jár, különösen az oktatásegészségügy…

Egy podcast-beszélgetés során Kurz Ezredes dobta be a témát, hogy tulajdonképpen ez a mindenféle lakásszínházas, meg sok-sok egyéb, önmaga hatása alá került, önmagát rendkívül tehetségesnek, eredetinek (és persze függetlennek) képzelő művészecske tulajdonképpen mi a francért is mutogatja folyton a pöcsét a színpadon? De hogy ne legyünk hímsoviniszták – hiszen természetesen számos nő is van köztük – azt is megkérdezhetjük, hogy ők meg minek tolják folyton a nézők arcába a vaginájukat? Vajon azt hiszik, hogy még mindig az 50-es években járunk, Alabamában? Akkor, ott még valóban meg lehetett így hökkenteni az embereket, de igazából a dadaisták ezt már száz éve csúcsra járatták. Sőt, ki is maxolták, amikor egyikük a felejthetetlen, egyszeri és megismételhetetlen performansz során a színpadon levágta a saját farkát, elvérzett és meghalt. Ezek a Schillingek, Alföldik és társaik azonban még mindig azt képzelik formabontónak, azzal akarnak sokkolni bennünket, hogy faszokat mutogatnak nekünk… Ki a faszt érdekel? – hogy maradjunk a megfelelő testrésznél. Végtelenül unalmasak már ezek a produkciók, ahol az állólámpának jé, „véletlenül” bré alakja van, vagy ahol a művésznő két cerkát fog marokra, és sífutást imitál a színpadon. A „Péniszkezű Eduárd” című 1991-es pornó-paródia óta pedig már a viccesen perverz nemiszerv-ábrázolásban sem nagyon lehet újat mutatni. (Olyannyira nem hökkenünk már meg ezeken a dolgokon, hogy ebben a cikkben is legalább 5-6-szor szerepeltek eddig, a „pöcs”, „fasz”, stb. szavak, és már a kutyát se érdekli…)

Nem azért nem érnek egy kalap szart sem az ilyen típusú produkciók, „művészi” megnyilvánulások, mert gusztustalanok, obszcének, esetleg blaszfémikusak lennének – hanem mert egész egyszerűen kibaszottul unalmasak. Ma egyáltalán nem meghökkentő, nem izgalmas dolog meztelenre vetkőzni a színpadon, mint ahogy ahhoz sem kell semmiféle bátorság, hogy Istenre, Jézusra, a kereszténységre tegyen valaki gúnyos, degradáló megjegyzéseket, vagy ábrázolja kifejezetten sértő módon.

Sőt, utóbbiakról pozitívan, nyíltan beszélni jelenti épp a bátorságot, de ez egy másik téma… és ne is foglalkozzunk most a nagy liberális aktorok egyéb performanszaival sem, maradjunk csak szépen a pöcsmutogatásnál. Aminek, lássuk be, talán egyik legnagyobb „művészét” ismerhettük meg az elmúlt napokban. Gréczy Zsolt ugyanis – ellentétben a fentebb leírt színpadi alkotókkal – olyat tudott produkálni, amivel igenis sikerült mindannyiunkat meghökkentenie. No, nem a farka méretével, attól valószínűleg nem csináltak a tinilányok a bugyijukba, sem elől, sem hátul.A 12,5 cm ugyanis se nem izgató, se nem ijesztő. Így aztán különösen kínzóvá válik a kérdés: vajon mi visz rá egy embert (bárkit, bármilyen embert) arra, hogy a farkáról küldözgessen fotókat, számára nagyjából vadidegen nőknek. Az, hogy recskázás után, már kókadtan, de még mindig túrósan lefotózza és elküldi, ez tényleg olyan fokú beteg perverzió, amire nincsenek szavak, és amire azt gondolnánk, hogy még egy DK-s sem képes. De még a szoftabb, önmagához képest már-már gyerekbarátnak is tekinthető fotóknál, ahol „csak” félmeztelenül, esetleg álló szeggel pózol a tükör előtt, még ezeknél is felmerül a kérdés: mire gondolhatott a költő? Miért érezhette úgy, hogy ez lesz az út a kiszemelt hölgy szíve/bugyija felé? Tényleg azt hitte, hogy ez működik, hogy így lehet csajozni? Vagy esetleg volt olyan a pályafutása során, akinél ez valóban bejött?? Palányi Nóránál mindenesetre nem, aki egyébként tök komolyan, nagy bátorságról tett bizonyságot, amikor elő mert állnia sztorival, és ezzel további áldozatokat is arra ösztönzött, hogy a nyilvánosság elé tárják a maguk történetét, és ezáltal Gréczy egészen elképesztően perverz, beteg személyiségét.Azét a Gréczyét, aki egyébként rendre erkölcsről papol a Parlamentben, a női jogok eltökélt harcosaként például az Isztambuli Egyezmény ratifikálását követeli, és általában progresszív, liberális, fantasztikus demokrataként adja elő magát.

Természetesen nem minden liberális egyforma – amint azt a fentiekből is láthattuk. Vannak, akiknél a jóemberkedés belső indíttatásból, őszintén jön, és alapvetően aranyos emberek. Vannak, akik akkor is a színpadon érzik magukat, amikor nincsenek színpadon, akik a való életben is szerepet játszanak, és ezért jóemberkednek folyton. Van, akinél ez pusztán politikai számításból történik. De túl azon, hogy mindannyian nagyon szeretnek morállófaszt lóbálni (általában a lét elviselhetetlen könnyűségét kompenzálva), nagyon nem szeretnek ténylegesen dolgozni, és inkább csak a szájuk jár, mint a kezük (az utóbbival végzett néhány specifikus tevékenységet leszámítva), egy további, egyértelmű minta rajzolódik ki: mindannyian valamiféle kényszert éreznek a nemiszervük mutogatására.