Fasizmus 2020 – a multicégek

A fasizmusról azonnal – nagyjából helyesen – Hitler vagy Mussolini jut eszünkbe, akikről – nagyjából tévesen – tudjuk, hogy szélsőjobboldali diktátorok voltak. Valójában mindketten erősen a marxizmusra építették eszmerendszerüket, és egy egyéni törekvésektől mentes társadalomról ábrándoztak, amelyben nincsenek győztesek és vesztesek, senki nem juthat a többieknél messzebbre a tehetsége munkája, szorgalma, szerencséje során (ami viszont a kapitalizmus természetes velejárója). Létezik ugyan gazdagság és vagyon, létezik nagytőke, léteznek nagyvállalatok; de ezek mind állami irányítás alatt, vagy legalábbis az állammal szorosan együttműködve, ideológiával alaposan áthatva, a dolgozókat fanatizált robotként kezelve létezhetnek csak.

Ilyen világot képzeltek megvalósítani Hitler vezetésével a német nemzetiszocialisták (vagyis a nácik), vagy az őket is inspiráló olasz szocialista Mussolini, aki aztán részben Nietsche-hatásokkal tarkítva, a marxizmus osztályharc által kivívott egalitárius utópiája helyett egy társadalmi osztályokat meghaladó, homogén társadalmat kívánt létrehozni, tele szellemileg és fizikailag kimagasló, kiválóan funkcionáló, de önálló ambícióktól mentes, csakis a közösségért élő egyedekkel. Mussolini nemcsak Olaszország meghatározó politikusa volt a XX. század első felében, de az egyik legnagyobb inspirátor az amerikai baloldal számára is, Woodrow Wilsontól Franklin Delano Rooseveltig. Persze miután Mussolini Hitler szoros szövetségese lett, és együtt elbukták a második világháborút, majd a történetírás is szalonképtelenné nyilvánította őket, nemcsak a politikusok, de a máig ünnepelt baloldali gondolkodók is új múltat írtak maguknak, mintha sosem lettek volna Mussolini-rajongók. De attól, hogy elhatárolódtak az embertől, esetleg új nevet adtak az eszméknek, attól még a fasiszta ideológiák valójában nem változtak, folyamatosan jelen vannak, és a mai napig meghatározó elemei a baloldali gondolkodásnak. Igen, nem tévedés, nem véletlenül írtam baloldalt.

A jobboldali gondolkodásban a konzervativizmus, a hagyományok tisztelete, az évezredek óta bevált módszerek, minták megőrzése, a természet rendjének és a normalitásnak a meg nem kérdőjelezése mellett nagyon is markáns és fontos az egyéni szabadság tisztelete, a klasszikus, valódi értelemben vett liberalizmus. A mai, hamisan liberalizmusnak nevezett neomarxista gondolkodás az egyéniséget, az individualizmust pusztán a társadalom szövetét hagyományosan összetartó erők – mint például a család, a nemzet, a hit – gyengítésére használja. Egyáltalán nem tartja tiszteletben az egyes ember döntési és lelkiismereti szabadságát, sőt, kifejezetten előírja, hogy mit gondoljon, hogyan viselkedjen. Ez a militáns, doktriner attitűd, az alárendeltek gondolkodása, megnyilvánulásai, tettei fölötti teljes kontrollra való törekvés ma már nem a hadseregben a legszembetűnőbb, hanem a multicégeknél. Az ún. „corporate culture”, a céges kultúra szigorú előírások gyűjteménye (sok esetben már nem csak informálisan, hanem konkrétan le is írva) kísértetiesen emlékeztet a Mussolini által is favorizált korporativizmusra, a fasizmusra. Hogyan kell viselkedjen a cégnek, a „korporációnak” alárendelt egyén. Ehhez érzékenyítő tréningeket tartanak, állandóak a fejlesztő workshopok, felvonulásokon kötelező részt venni; csak most ezek nem katonai parádék, hanem a Pride.

Az előírt gondolkodást követő, magát (ezáltal is) felsőbbrendűnek tartó ember egyben végtelenül büszke arra is, hogy ehhez a céghez tartozhat. A különbség csak annyi, hogy ez a büszkeség most nem nemzeti, hanem „céges”. Sőt, kifejezetten nemzetellenes és multikulturalista. Ezen cégeknek érdeke, hogy a nemzetállamok gyengék legyenek, hiszen az országhatárok, a nemzeti kormányok jelentik az utolsó lehetséges védvonalat az ő profitorientált, mindent elsöprő nyomulásukkal szemben. A nemzetközi baloldal jó ideje rájött már, hogy neki természetes szövetségei ezek a cégek. Megegyeznek az érdekeik és a módszereik is. A mai baloldal és a multicégek közös eszmei-gyakorlati térhódítása tehát a fasizmus szinte minden elemét átvéve, annak nacionalista jellege helyett a bolsevizmus internacionalista-globalista törekvéseivel dolgozik is. A két totalitárius rendszerből létrehozta a sajátját. Nemzeti helyett nemzetközi szocializmus, de megtartva a nagyvállalatokat és azok gazdasági erejét. „Millionen stehen hinter mir” (Milliók állnak mögöttem), ahogy Hitler is mondta annak idején. S most, Soros György mögött is dollármilliók állnak. A progresszív-liberális ideológiákkal totálisan átitatott nagy nemzetközi cégek pénzéből tovább lázítják és lazítják a társadalmakat, állítják szembe a különböző, áldozatnak beállított (és erről jól meg is győzött) kisebbségeket a középosztállyal, hogy ezzel is gyengítsék az országokat, nemzeteket, hagyományos közösségeket. És mindezt szépen becsomagolják mosolygós arcokba, szivárványszínekbe. Elhitetik sokakkal, különösen a naiv fiatalokkal, hogy valóban szeretetről, toleranciáról, a másság elfogadásáról van szó. Pedig valójában csak azért fontosak a multiknak a más kultúrákból érkező, eltérő bőrszínű dolgozók, mert összességében olcsóbbak, alacsonyabb bérekkel is megelégszenek. Csökken a munkavállalói érdekérvényesítő képesség, a cég által elért magas haszonból nem tudnak részesülni, az továbbra is egy szűk elit kezébe vándorol, hatalmas bónuszok formájában. Ha a munkavállalónak ez nem tetszik, jön helyette más. Vagy akár az egész céget elviszik egy másik országba, és ott folytatják a működést, a gyártást.

A jobboldalisággal a legkevésbé sem vádolható, erősen szociáldemokrata komikus, George Carlin is megmondta sok-sok évvel ezelőtt egy Bill Mahernek adott interjúban, hogy bár Németország elvesztette a második világháborút, a fasizmus mégis győzött. És ha egyszer Amerikába ér, nem bakancsokat és barna ingeket fog viselni, hanem mosolygós arcokkal és Nike cipőkkel jön. De ugyanezt mondta Ronald Reagan is: ha a fasizmus eljön, az a liberalizmus formájában lesz. Kiváló jósoknak bizonyultak mindketten: az új, mosolygós-kedves arcú fasizmus bőven itt van már. Látszólagos egyéniségek, lila hajjal, piercinggel, nőnek öltözött férfiak színes ruhákban… de valójában egyikük sem egyéniség. Mindegyikük ugyanazt a kötelező mantrát tolja, határtalan agresszivitással papol a szeretetről és a toleranciáról, megbélyegez, ha te nem mondod föl ugyanazt a leckét… és szó szerint halálba kívánja azokat, akik nem értenek vele egyet, akiket az őt indoktrinálók kijelöltek, hogy gyűlölni kell. Konkrétan és még érthetőbben: azt mondják, hogy szeressünk, fogadjuk el mindenkit; de ha megkérdezed, mit gondolnak Trumpról vagy Orbánról, akkor kizárólag az eltorzult düh hangján tudnak megszólalni, indoklás, tények, valós konkrétumok nélkül.

A jobboldalisággal szintén nem vádolható, sőt, számos kérdésben (pl. környezetvédelem) kifejezetten szélsőbalos gondolkodású kiváló sci-fi író, Kim Stanley Robinson már a 90-es évek elején, a Mars-trilógiában nem csak kiválóan ábrázolta ezeket a cégeket, hanem megjósolta és néven is nevezte további térnyerésüket: multinacionálisból először transznacionálissá, tehát többnemzetiségűből nemzeteken átívelővé, majd pedig metanacionálissá, vagyis nemzeteken túlivá válnak. Hatalmuk olyannyira megnő, hogy a nemzetek irrelevánssá válnak velük szemben. Hasonlóan találóan írja le a jelenséget Jonah Goldberg könyve, a „Liberális fasizmus” is. A liberalizmus nevében totális hegemóniát követelnek (és kapnak sajnos) a mindennapi életünk fölött. És ennek az egésznek a csúcsa: a Facebook. Amely mindent tud rólunk: mit szeretünk, mi érdekel, hol vagyunk éppen… és emellett a KGB és a Stasi legszebb hagyományait felelevenítő gondolatrendőrséget is üzemeltet. Az ő céljainak nem megfelelő tartalmakat kitörli, letiltja. Eldönti helyettünk, hogy mi a helyes, és ami neki nem tetszik, azt eltünteti. Vagy ha nem sikerül eltüntetni, „független” tényellenőrzőként odaáll, és azt mondja rá: hazugság, álhír. Semmilyen döntést nem hagy az egyénre, és nem is engedi meg az egyénnek, hogy önálló gondolatai legyenek.

Többünknek régi vesszőparipája, hogy törvényi eszközökkel kellene a Facebookot megregulázni, illetve pusztán csak kötelezni rá, hogy tartsa be a Magyarország Alaptörvényében foglaltakat a szólásszabadságról. Varga Judit igazságügyminiszter jelezte is az erre irányuló határozott szándékot, de azóta sajnos síri csend van az ügyben. Ráadásul emellett törvényi rendelkezéseket, ill. szankciókat kellene létrehozni a gondolati- és véleményszabadság megsértőivel, a piaci erőpozíciójukkal visszaélve az alkalmazottakat indoktrináló, a gondolkodásukat erőszakkal befolyásoló, folyamatos érzékenyítést végző cégekkel szemben is. Továbbá jogsegély-szolgálatot (vagy az ombudsmani hivatal hatáskörét kiterjeszteni) azok számára, akiket ilyen fajta atrocitás, erőszak, nyílt vagy burkolt fenyegetés, zsarolás ér a munkahelyükön, a Coca-Colától a Heinekenen át a BP-ig, ha a „céges irányelvekre” hivatkozva ideológiai előírásokat fogalmaznak meg, vagy ha például kötelezik őket rá, hogy szolidaritásuk jeléül menjenek ki a Pride-ra. Miközben ezekben a közegekben hódít a minden alapot nélkülöző „diktatúrázás”, lépjünk fel a náluk valóban létező, lopakodó diktatúrával szemben.