A magyar nemzet újra mer nagyobb lenni!
A tegnap esti újabb focicsoda és az elmúlt évek kiemelkedő magyar sportsikerei bebizonyították: minden egyes stadion, műfüves focipálya, sportcsarnok, uszoda, atlétikai pálya, öltöző, konditerem, kiszolgáló létesítmény, gyerekeknek vett labda, cipő, mez megérte az árát. Az utolsó fillérig! S végleg dugába dőlt az ellenzék tíz éve tolt stadionozós hablatya: megy a kukába azokkal együtt, akik minden kákán csomót, minden örömben ürömöt keresnek. Az elmúlt tíz év fizikai és lelki építkezése kezdi megváltoztatni a magyarok gondolkodását. Megint merünk nagyok lenni – minden értelemben. Ezt a csodát láthattuk tegnap a Puskás Arénában.
Katartikus körülmények között, a mérkőzés utolsó pillanataiban megfordítani az eredményt, legyőzni Izlandot és ezzel 2016 után ismét kijutni az Európa-bajnokságra. Majd simán megverni Törökországot, megnyerni a csoportunkat a nálunk előrébb rangsorolt válogatottak előtt és ezzel följutni a Nemzetek Ligája legjobbjai közé. Ez az elmúlt szűk egy hét magyar focimérlege. S akkor még nem beszéltünk a Ferencváros remek Bajnokok Ligája-meneteléséről.
- Csodálatos kimondani, leírni: újra van jó magyar foci! Újra van erős, bárkit legyőzni képes magyar labdarúgó-válogatottunk! Évtizedeket böjtöltünk, kijárt már ez mindannyiunknak!
Lélekben erős, magabízó, tehetséges, okos, utolsó leheletükig küzdő focisták öltik magukra a címeres mezt, és képviselik a tizenötmilliós magyar nemzetet. Olyanok, akiknek a lehető legtermészetesebb, hogy gólörömnél megcsókolják a magyar címert. A szent koronás címert! Az Izland elleni egyenlítő gólunkat szerző Nego Loic, a mi csupaszív Lajosunk is így tett, s ezzel újfent bizonyította az örök igazságot: magyarnak lenni nem származás, hanem vállalás kérdése. Aki szeret minket, azt mi is szeretjük és a testvérünkké fogadjuk. Aki pedig ráadásul olyan gólokat is lő, mint a mi Nego Lajosunk, annak nevét a magyar futball aranykönyvébe is bevéssük.
A foci nem élet-halál kérdése. Több annál. Ha jó a focink, ha győz a válogatott, akkor minden magyar jobban érzi magát a bőrében, nő a gyárakban a termelés, nagyobb lesz a munkakedv. Nem lehajtott fejjel, a küszöb alatt közlekedünk, ahogy szoktunk, hanem vidáman, a föld fölött lebegve. Ha győznek a magyarok, az olyan, mintha szerelmes lennél. Ha szereted a hazádat, szintúgy.
Egyedül néhány ellenzéki honfitársunk nem bír ilyenkor (sem) magával. A győzelem hírére is csak öntik, árasztják kifelé magukból azt a feneketlen zsáknyi gyűlöletet, amelyet hasonszőrű politikusok, sajtómunkások előzőleg beléjük töltöttek. „De akkor is: a stadionok!”, „Mészáros és Tiborcz!”, „Tiborcz és Mészáros!”, „Milliomos focistákat kár támogatni!” És így tovább. Csak nyomják a bemagolt panelszöveget, és talán már ők is halálosan unják magukat...
Pedig a fönti nyilatkozatcsokorból is látszik: még ezekben az ellenzéki magyarokban (világpolgárokban) is viaskodik a sűrű sötétség meg a hazaszeretet. Azért mélyen, legbelül, ahol a „szottyos gyűlölet” még nem uralja őket teljesen, képesek egy-egy pillanatra örülni a magyar sikereknek.
Ebből is látszik, milyen csodálatos a futball: még a hazája olimpiai álmait a franciák kedvéért meggyilkoló fiatalemberből vagy a katatón stadionfóbiában szenvedő főfészbukmesterből is előcsalogatja egy rövidke pillanatra a normális magyart. Az persze, más kérdés, hogy a következő posztjaikban máris visszavedlenek biorobottá, és az alapprogramjuknak megfelelően követelik tovább Magyarország megbüntetését, kizárását, megszállását és a többit. Belőlük egy focicsoda, de még talán maga a Jóisten sem tudna véglegesen patrióta magyart faragni...
A válogatott korábbi, közönségkedvenc szövetségi kapitánya, Dárdai Pali néhány napja ezt nyilatkozta:
Az, hogy a Fradi ott van a Bajnokok Ligája csoportkörében, hogy kicsin múlt a Vidi Európa Liga-főtáblája, és az, hogy most a válogatott is jó eséllyel léphet pályára az Európa-bajnokságra jutásért, azt mutatja, jó irányba haladunk. Ehhez szükség volt arra, hogy az utóbbi években rengeteget fejlődött az infrastruktúra. Aki azt mondja, nem kellettek a stadionok, az téved. Ha a »körítés« rendben van, lehet a szakmára koncentrálni, és annak idővel meglesz az eredménye. Ezt látjuk most! Igenis, irigykedjenek csak ránk nyugodtan azok, akiknek nincsenek ilyen stadionjaik.”
Pontosan! A tegnap esti újabb focicsoda és az elmúlt évek kiemelkedő magyar sportsikerei bebizonyították: jó helyre ment minden egyes forint. Minden egyes stadion, műfüves focipálya, sportcsarnok, uszoda, atlétikai pálya, öltöző, konditerem, kiszolgáló létesítmény, gyerekeknek vett labda, cipő, mez megérte az árát. S megéri minden egyes forint, amelyet épp most költ el a kormány atlétikai stadionra (amelyet a főfészbukmester először meg akart torpedózni), kézilabdacsarnokra. Nem csak az építőmunkások, a kőművesek, a darukezelők és családjaik, a focisták, az edzők, a portások, hanem mi, kárpát-medencei magyarok is nyertünk a befektetett pénzzel. Örömöt, büszkeséget, lelkierőt, hitet. Pénzben kifejezhetetlen értékeket. Büszkék vagyunk azokra, akik az elmúlt években csodát csodára halmoztak!
S egyúttal végleg dugába dőlt az ellenzék tíz éve tolt stadionozós hablatya. Megy a kukába – mindazokkal együtt, akik minden kákán csomót, minden örömben ürömöt keresnek. Akik soha semminek nem tudnak örülni, ami a magyar nemzetnek boldogságot, sikert jelent.
A magyar egy ismét emelkedő, nagyra hivatott nemzet. Elkezdtünk bízni egymásban; abban, hogy nekünk, magyaroknak van jövőnk. Sőt, küldetésünk! Az elmúlt tíz év fizikai és lelki építkezése, az egyre népszerűbb patriotizmus, a gúnyhatárok feletti nemzetegyesítés kezdi megváltoztatni a magyarok gondolkodását. Újra merünk nagyok lenni – minden értelemben. Ezt a csodát láthattuk tegnap este a Puskás Arénában.
