Pesti Srácok

A magyar nemzet újra mer nagyobb lenni!

A magyar nemzet újra mer nagyobb lenni!

A tegnap esti újabb focicsoda és az elmúlt évek kiemelkedő magyar sportsikerei bebizonyították: minden egyes stadion, műfüves focipálya, sportcsarnok, uszoda, atlétikai pálya, öltöző, konditerem, kiszolgáló létesítmény, gyerekeknek vett labda, cipő, mez megérte az árát. Az utolsó fillérig! S végleg dugába dőlt az ellenzék tíz éve tolt stadionozós hablatya: megy a kukába azokkal együtt, akik minden kákán csomót, minden örömben ürömöt keresnek. Az elmúlt tíz év fizikai és lelki építkezése kezdi megváltoztatni a magyarok gondolkodását. Megint merünk nagyok lenni – minden értelemben. Ezt a csodát láthattuk tegnap a Puskás Arénában.

Katartikus körülmények között, a mérkőzés utolsó pillanataiban megfordítani az eredményt, legyőzni Izlandot és ezzel 2016 után ismét kijutni az Európa-bajnokságra. Majd simán megverni Törökországot, megnyerni a csoportunkat a nálunk előrébb rangsorolt válogatottak előtt és ezzel följutni a Nemzetek Ligája legjobbjai közé. Ez az elmúlt szűk egy hét magyar focimérlege. S akkor még nem beszéltünk a Ferencváros remek Bajnokok Ligája-meneteléséről.

  • Csodálatos kimondani, leírni: újra van jó magyar foci! Újra van erős, bárkit legyőzni képes magyar labdarúgó-válogatottunk! Évtizedeket böjtöltünk, kijárt már ez mindannyiunknak!

Lélekben erős, magabízó, tehetséges, okos, utolsó leheletükig küzdő focisták öltik magukra a címeres mezt, és képviselik a tizenötmilliós magyar nemzetet. Olyanok, akiknek a lehető legtermészetesebb, hogy gólörömnél megcsókolják a magyar címert. A szent koronás címert! Az Izland elleni egyenlítő gólunkat szerző Nego Loic, a mi csupaszív Lajosunk is így tett, s ezzel újfent bizonyította az örök igazságot: magyarnak lenni nem származás, hanem vállalás kérdése. Aki szeret minket, azt mi is szeretjük és a testvérünkké fogadjuk. Aki pedig ráadásul olyan gólokat is lő, mint a mi Nego Lajosunk, annak nevét a magyar futball aranykönyvébe is bevéssük.

PestiSracok facebook image

A foci nem élet-halál kérdése. Több annál. Ha jó a focink, ha győz a válogatott, akkor minden magyar jobban érzi magát a bőrében, nő a gyárakban a termelés, nagyobb lesz a munkakedv. Nem lehajtott fejjel, a küszöb alatt közlekedünk, ahogy szoktunk, hanem vidáman, a föld fölött lebegve. Ha győznek a magyarok, az olyan, mintha szerelmes lennél. Ha szereted a hazádat, szintúgy.

Egyedül néhány ellenzéki honfitársunk nem bír ilyenkor (sem) magával. A győzelem hírére is csak öntik, árasztják kifelé magukból azt a feneketlen zsáknyi gyűlöletet, amelyet hasonszőrű politikusok, sajtómunkások előzőleg beléjük töltöttek. „De akkor is: a stadionok!”, „Mészáros és Tiborcz!”, „Tiborcz és Mészáros!”, „Milliomos focistákat kár támogatni!” És így tovább. Csak nyomják a bemagolt panelszöveget, és talán már ők is halálosan unják magukat...

(Forrás: Facebook)

Pedig a fönti nyilatkozatcsokorból is látszik: még ezekben az ellenzéki magyarokban (világpolgárokban) is viaskodik a sűrű sötétség meg a hazaszeretet. Azért mélyen, legbelül, ahol a „szottyos gyűlölet” még nem uralja őket teljesen, képesek egy-egy pillanatra örülni a magyar sikereknek.

Ebből is látszik, milyen csodálatos a futball: még a hazája olimpiai álmait a franciák kedvéért meggyilkoló fiatalemberből vagy a katatón stadionfóbiában szenvedő főfészbukmesterből is előcsalogatja egy rövidke pillanatra a normális magyart. Az persze, más kérdés, hogy a következő posztjaikban máris visszavedlenek biorobottá, és az alapprogramjuknak megfelelően követelik tovább Magyarország megbüntetését, kizárását, megszállását és a többit. Belőlük egy focicsoda, de még talán maga a Jóisten sem tudna véglegesen patrióta magyart faragni...

Magyar szurkolók vonulnak Marseille-ben a franciaországi labdarúgó Európa-bajnokság idején, 2016. június 18-án. (Fotó: MTI/Illyés Tibor)

A válogatott korábbi, közönségkedvenc szövetségi kapitánya, Dárdai Pali néhány napja ezt nyilatkozta:

Pontosan! A tegnap esti újabb focicsoda és az elmúlt évek kiemelkedő magyar sportsikerei bebizonyították: jó helyre ment minden egyes forint. Minden egyes stadion, műfüves focipálya, sportcsarnok, uszoda, atlétikai pálya, öltöző, konditerem, kiszolgáló létesítmény, gyerekeknek vett labda, cipő, mez megérte az árát. S megéri minden egyes forint, amelyet épp most költ el a kormány atlétikai stadionra (amelyet a főfészbukmester először meg akart torpedózni), kézilabdacsarnokra. Nem csak az építőmunkások, a kőművesek, a darukezelők és családjaik, a focisták, az edzők, a portások, hanem mi, kárpát-medencei magyarok is nyertünk a befektetett pénzzel. Örömöt, büszkeséget, lelkierőt, hitet. Pénzben kifejezhetetlen értékeket. Büszkék vagyunk azokra, akik az elmúlt években csodát csodára halmoztak!

S egyúttal végleg dugába dőlt az ellenzék tíz éve tolt stadionozós hablatya. Megy a kukába – mindazokkal együtt, akik minden kákán csomót, minden örömben ürömöt keresnek. Akik soha semminek nem tudnak örülni, ami a magyar nemzetnek boldogságot, sikert jelent.

A magyar egy ismét emelkedő, nagyra hivatott nemzet. Elkezdtünk bízni egymásban; abban, hogy nekünk, magyaroknak van jövőnk. Sőt, küldetésünk! Az elmúlt tíz év fizikai és lelki építkezése, az egyre népszerűbb patriotizmus, a gúnyhatárok feletti nemzetegyesítés kezdi megváltoztatni a magyarok gondolkodását. Újra merünk nagyok lenni – minden értelemben. Ezt a csodát láthattuk tegnap este a Puskás Arénában.

Ajánljuk még

Egy kommunista feljelentéssel kezdődött: Udvaros Dorottya édesanyja pályafutását tönkretették, édesapja nem rendezhetett Budapesten

Magyar ugar 2020 október 17.
Kevesen ismerik Udvaros Dorottya néhai édesanyjának, Dévay Camillának a nevét. A színésznő pályafutása ígéretesen indult, de megtört akkor, amikor egy feljelentés után ártatlanul Kistarcsára került. Dévay Camilla az átnevelő-táborban is megpróbált nő maradni. Kiszabadulva hozzáment Udvaros Béla rendezőhöz, aki emiatt nem rendezhetett Budapesten. Később lányuk, Udvaros Dorottya az ország egyik legnépszerűbb, legsikeresebb színésznője lett, ezzel picit kárpótolta édesanyját is, akinek tönkretették a pályafutását, és már nem sokat számított, amikor később rehabilitálták. Dévay Camilla szomorú története Tóth Eszter Zsófia történész tollából.