Jogállamiság, ó jogállamiság!
Eljött a pillanat, hogy a tízmillió fociszakértő és virológus országából immáron a komparatív alkotmányjog területére kalauzoljuk egymást! Végre az államtanászok és alkotmányászok is szerepet kapnak a honi közéletben, Sólyom László és Kim Lane Scheppele után! Ez juthatott volna eszünkbe szalagcímként a magyar és lengyel uniós vétó kapcsán, de aztán elkomorodtunk, mert a helyzet komoly, nagyon is komoly. Pénzről van szó, nem is kevésről. Nem véletlenül visít a fél európai sajtó.
Talán érdemes azzal kezdeni, mi történt eddig. Valami gigászi összegről készült megegyezni az unió, amelyből aztán lehet járvány ellen védekezni. Csakhogy a fukar négyek és az Európai Parlament kieszelték, hogy ne csak úgy automatikusan menjen a pénz az egyes tagállamokhoz, hanem legyen egy folyamat, egy kritérium, amely aztán egyfajta szűrő tud lenni.
Vagyis politikai féket húztak be. Ez lenne a “rule of law”.
A rule of law, vagyis a jogállamiság egy nagyon érdekes dolog. Ahogy Sólyom László egy előadásában fogalmazott, “ha akarom, vemhes, ha akarom, nem vemhes”. Nem elég, hogy minden állam más és más berendezkedésű, de ráadásul azt is el kell tudni különíteni, mikor valósak az egyes országokon belül a belső kritikák. Vagyis el kell tudni dönteni, mikor sír az épp aktuális ellenzék a valódi fájdalomtól és mikor hullat krokodilkönnyeket. Sajnos, az egyes országok alkotmányos megoldásai sem azonosak. Az Egyesült Királyságban az uralkodó nevezi ki a kormányt, Luxemburgban nagyherceg, nálunk a köztársasági elnök. Sőt, az egyes államfők között is kőkemény különbségek mutatkoznak: a francia elnök nagyon erős hatáskörökkel rendelkezik, a német viszont inkább egy köszönőember, ott a kancellár fújja a passzátszelet. Meri bírálni a francia alkotmányt, egy német azzal, hogy az nem is jogállami?
Sőt, a formalitásokon túl a jogállami megoldások tartalmilag is különböznek. Valahol a politikai és jogi fékek és egyensúlyok rendszere kellene, hogy jellemezzék az államok működését, na ez például furcsán valósul meg a jelenlegi Németországban, ahol nagyjából minden komolyabb párt kormánypárt is egyben, és mint kormánypártok, egyesült erővel kiabálnak kígyót-békát a szélsőségesnek kikiáltott AfD-re. Szóval a jogállamiság “kritériumrendszere” egy borzasztó hosszú, minden államtípusra külön-külön oldalszázakat kitevő kódex lenne, amelyben ráadásul a kivételek önmagukban újabb százoldalas lábjegyzetet érdemelnének.
Érdekes hír érkezett például Norvégiából, akik egy egészen különleges “hate speech crime”-típust vezettek be, ott ugyanis ha egy magánbeszélgetésen megsértjük a melegek érzékenységét, máris büntetőeljárást kezdeményezhetnek velünk szemben és egy évre el is ítélhetnek. Ennek ellenére Norvégia mégis jogállam. Sőt, a nemzetközi standardok se bizonyulnak egzaktnak. Például a Riporterek Határok Nélkül sajtószabadság-listáján rendre bejelentik, hogy Magyarország egyre nehezebb helyzetben van, ugyanakkor maga a lista is felvet bizonyos kérdéseket. Így például Namíbia, Burkina Faso vagy Botswana egyaránt megelőzi az Egyesült Államokat ezen a listán (tehát szerintük szabadabb a botswanai sajtó mint az amerikai), és megtudhatjuk tőlük azt is, hogy Albániában, sőt Kirgizisztánban is sokszínűbb és kevésbé korlátozott a sajtó, mint hazánkban.
Azt ugyanakkor nem magyarázza meg az index, miért van az a furcsa jelenség a fene nagy kirgiz demokráciában, hogy az elnököket (eddig legalábbis) kivétel nélkül a manifeszt népharag, vagy puccs által váltják le, s nem választásokon. Sőt, a lista szerint Észak-Ciprus is szabadabb, mint a magyar sajtó, annak ellenére, hogy az ottani alkotmány expressis verbis kimondja, hogy közérdekből korlátozni lehet egyes lapokat, tudósításokat, újságírót perbe fogtak egy karikatúráért (Erdogant h*gyozták le rajta) és több példa mellett kicenzúráztak például egy közvélemény-kutatásról szóló tudósítást.
Egyszerűbb tehát a “jogállamiság” kifejezést egzakt kategória helyett politikai kategóriaként kezelni.
Abban a pillanatban ugyanakkor, amint politikai kategóriáról beszélünk, felélednek a pártállami, KGST-reflexek. A nagy Szovjetunióban ugyanis megmondták, mit kell gondolni itt kelet-európai kis hazánkban, és ennek némi nyomatékot adott az itt tartózkodó 2-300 ezer szovjet katona és párezer tank. Persze az unióból nem küldenek ide tankokat, jönnek viszont helyettük a bankok, vagyis a pénz. Annak ugyanakkor egy jelentős részét mi fizettük be. Ráadásul nemcsak mint tagállam fizettünk, hanem polgáraink egyénenként is. Ennek megfelelően egy korrekt rendszerben nekünk “jár” bizonyos összeg. Jár más címen is. Mi nagyon sok mindenből kimaradtunk, ezért valamiféle felzárkóztatásra is kell költenünk.
Éppen ezért egy “jogállamisági” kritérium, amely ennyire nem egzakt, bármikor az egész ország ellen kihasználható feltétel.
S bármennyire is örül most a liberális ellenzék a jogállamisági feltételnek, a helyükben mi azért elgondolkodnánk a dolgon. Például egy normálisan működő politika keretein belül 2006. október 23-a után nem nagyon lehetett volna mást dönteni, mint azt, hogy Magyarország kimarad pár körből – az uniós források tekintetében legalábbis biztosan. Akkor a Fidesz ugyan örülhetett volna, de az emberek nem, hiszen azok a források nem az ellenzék, nem is az épp aktuális kormánypárt, hanem az emberek, a magyar polgárok pénze lett volna. Éppen ezért roppant káros, amikor a mindenkori ellenzék rövidtávú politikai megfontolások érdekében állandóan “feljelenti” Magyarországot egy jó kis “jogállamisági” issue-val. Hiszen ezzel, bár az épp aktuális kormánypártnak okoz némi fejfájást, végső soron nem a kormánypártot fenyegeti.
Hanem a magyar polgárok érdekeit, jogos jussát, pénzét. Na ezért vétózott helyesen Magyarország és Lengyelország. Mert a kelet-európaiak pénze hosszú távon is a kelet-európaiaké kell, hogy maradjon.
Vezető kép: MTI/EPA/Stephanie Lecocq
